Az egészen biztos, hogy a rendező akart valamit ezzel az előadással.  Sajnálatos módon azonban az, hogy mit, nem derült ki belőle. Formalizmusa. Egyedinek szánt megjelenése, a színészeket megszokott világukból kizökkentő elgondolása a legtöbb esetben  látványos, vursliszerű stílusgyakorlat marad. Mint ilyennek, nyilván helye lenne egy végzős színészosztály vizsgáján, de azon a színtéren, ahol volt már Rinocérosz, Portugál, Kripli előadás is. Aligha. A közönség azonban tapsolt.

Kérdés, hogy lehet-e más szándék, mint az, hogy a közönség tapsoljon? Manapság sokan azt gondolják, nem. Ez a legfőbb mozgató. A közönség verdesi a kezét, akkor ottan már révbe ért a produkció. Aki csak egy percnél többet gondolkodott a színházról tudja, ez mekkora nagy baromság. Nem a tenyereknek, hanem a szemekből csorduló könnynek, a háton felálló szőrnek, a másnapi boldogságnak vagy szomorúságnak kell megmutatnia, milyen is volt az előadás. Na persze. A színészek kedvelik, ha van egy kis tapsorkán. De ezt néha így, néha úgy már azon alapvető intelligencia kapcsán is megkapják mindig, amivel azért a színházakba járók rendelkeznek. 

A Figaró a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy termében izgalmas kezdeményezés. Kétségtelen tény, hogy a rendező, Erdeős Anna valami egészen újat szeretett volna kipróbálni.  Olyan ő mint a festők, akik ismerik már szakmájuk alapfogásait, de még keresik a saját stílusukat. És ezt hogyan tehetik meg? Minél inkább különbözni szeretnének a másiktól. Hát ez a Figaró most különbözött. Nyilvánvaló, a kezdő rendezők, még a tehetségesek is, harsány színekkel rajzolnak. Nekik koncepciójuk van, nekik vízióik vannak. Mert talán önmagukban jobban bíznak, mint a színészekben. Ezen át kell esni. Erdeős mostani és azon rendezései között, melyeket majd 2024-ben nézhetünk meg óriási lesz a különbség. Lehet nem a formavilágban, de a bizalomban egészen biztosan. Most nem bízott a színészekre semmit. Még azt is kitalálta helyettük, hogy mikor és hogyan nézzenek jobbra, vagy balra, hogyan tartsák a kezüket, ujjukat, fejüket. Ráadásul behúzta őket a csőbe. Vagy csövekbe. Mindegyikük fejére aplikálva egy kalap hajat, és testére szabatva egy stilizált külsőséget jelentő ruhát. Hát néha bizony csőben is mozogtak, beszéltek, játszottak. Ez a merev mikroszkóp tárgylemezei közé szorított egysíkú világ - a kellékek is ezt húzzák alá, hiszen mindegyik egy síkban látható - azt üzeni, hogy most aztán alaposan megnézzük ennek a szemérmetlen, képmutató világnak a metszeteit. És a remény, hogy a metszetekből majd összeáll valami egész velünk van egészen az utolsó pillanatig, ahol is aztán az egész preparátumot dobhatjuk a felejtés szemétkosarába.

Mert egyet nem vett észre a rendező. Azzal, ha még a mondatok végét is lecsípi. Azzal, hogy a szituációk végét, az emberi viszonyok végét is lecsípi, nem feszesebbé, hanem értelmezhetetlenné teszi a darabot. Izgalmas játékokat hoz így létre, de ezek csak akkor működnének, ha nem kellene figyelni a színészeknek arra, melyik ajtón ki, melyiken be, melyik nézést hova, melyik fény mikor gyulladjon, mit jelentsen? Ehhez gyanítom úgy fél év próba kéne. Ez azonban nem volt meg. Így a darab formája. Eredeti tartalma, és a színészek játék iránti vágya hármas disszonanciát hozott létre, amely a legtöbb esetben kioltotta az önmagában egyenként jó elképzeléseket, szándékokat.

Miért érdekes, és miért megnézni való mégis a Figaró Győrben a Nemzeti Színházban? Mert merész, mert újszerű,mert megpróbálja az egyébként önmagába záródni hajlamos magyar vidéki színházat megpiszkálni. Feltüzelni. Erdeős Anna és a színház vezetés nem tudom egymásra talált-ezzel a rendezéssel, abban azonban biztos vagyok, hogy ezt a darabot sokat fogják még emlegetni a direktor irodájában, és a színészbüfében is. 

Érdemes megnézni a Figarót azért is mert a színészek a színház legjobbjai közül kerültek be a műanyag parókák alá. És izgalmas végigélni, hogyan tudják elfelejteni, el tudják-e felejteni, és velünk felejtetni, hogy bohócot csinálnak belőlük? Ezen szempontból is  leginkább azt érdemes figyelni, amikor egy-egy szituáció kibomlik, és nem vágja el a rendezői önkény, és emberi viszonyok, érzések kezdenek kialakulni a formalitások mögött, mellett.  Mihályi Orsolya és Járai Máté "megcsalós, leleplezős szerelmes duettje" olyan finom, olyan édes, hogy még ebben az elvonatkoztatott világban sem lehet megállni elérzékenyülés, egy magamfajta romantikus idealista esetében, sírás nélkül. Hasonlót a grófnőt játszó Agócs Judit és a férjét alakító Csankó Zoltánnal szeretetről, házasságról  szóló kis jelenete közben érezhetünk. Ezek azok a pillanatok, amikor végre nem látom a furcsa rokokó stílust idéző parókákat, a különleges ruhákat,hanem "meztelenül" csak a színészeket. Mert szívük, tehetségük áthatol ezen a durva vetítővásznon, amit a Figaróban a jelmezek jelentenek.

Mihályi Orsolya egyébként is káprázatos a darabban. Lehet, ő az, aki a leginkább el tudta feledni, milyen maskara van rajta. Esetleg pont ez a külsőség segítette abban,hogy minden színészet manírjait levetkőzze, és elbújva e paraván mögé, onnan elő-elő lépve mutassa meg magát. Ő az, aki leginkább segít abban, hogy a nézőtéri székből lelkünk átvándorolhasson a másik, a színpadi világba. Ő az, aki játékával, jelenlétével - szerepéből adódóan is - leginkább inspirál játékra, együttérzésre, véleménynyilvánításra. Mihályi Orsolya partnere ebben a kissé groteszk, de mégis reális játékban Csankó Zoltán. Mindketten pontosan azok, akik lenni szeretnének. Mihályi beleélve magát szerepébe, átlényegülve, Csankó pedig kikacsintós kívülállóként.  Ő ezért jó. Ezért hiszek neki, ezért tudom elfogadni őt ebben a szerepben. A többieknek már van dolga és küzdelme elég. Agócs Judit grófnője szép és tiszta alakítás, ám néha nélkülözi a lehetőséget arra, hogy igazán játsszon. Hogy igazán szomorú legyen, vagy riadt. Színészi szépsége akkor ragyogja csak túl ezt a lehetőségtelenséget, akkor lesz azonos külsejével, amikor magára marad, amikor ő irányíthat, amikor nem jut eszébe, milyen eszelősen ronda sapka van a fején. Vagy végre levetheti azt! Ilyenkor édes és szívszorító. 

Járai Mátéról az elmúlt évadok alatt  már elég sok mindent elmondott a kritika. Sok szerepben igazolta fényesen, hogy énekelni, táncolni, és drámai hangokat megütni is magas szinten képes. Figaróként azonban a Hajmeresztőben sokkal jobb volt. Járain látszik, hogy jó színész, alázatos színész is. Tiszteli a rendezői koncepciót, de nem érzem, hogy egy pillanatra is el tudná felejteni azt, hogy - Te jó ég, hányat kell még ebből játszanunk? Sajnos ez még a monológján is érződik. Egyébként fogalmam sincs, miről és minek szól ez a monológ. Ha a darab elején paróka nélkül mondja el, majd felteszi a süveget, és eljátssza, játszatja nekünk, mint egy mesét mi is történt, akkor talán tudtam volna hova tenni? De a vége felé?

Ács Gyula érdekes pontja a darabnak. Ez a nagy színházi bölény nem igazán törődik azzal, mit adtak rá. Ő pontosan ugyanúgy játssza el a részeges kertészt, mintha korhű jelmezben, vagy éppen modern öltönyben küldenék színre. Ettől az aki. Ács Gyula. És a közönség nevet rajta - ez szerepéből is fakad - és ő nyugodtan dőlhet hátra, ezt is kipipáltam. Molnár Zsolt apródja az a szerep, amely a házvezetőnőt játszó Mézes Violettával együtt a darab előadásának koncepcióját tekintve teli találat. Ők ketten azok, akiknek a rendező szánta őket. Ezért kedvesek, ezért aranyosak. Nagy színészi alakításra helyet nem hagy nekik az elgondolás, de egy színész nagyságát az is jelzi, ha ezt megérti, és ehhez mérten adja elő magát. Jól csinálják, akárcsak Koppány Zoltán, aki teste minden porcikájával játszik, és ilyen mozgalmas szerepet már régen bíztak rá! Lubickol is benne. 

Menczel Andrea bírónője üdítő és vadító színeket hoz a második felvonás egyébként az elsőhöz képest sokkal pörgősebb és átélhetőbb idejébe. Harsánysága még egy lapáttal rátesz a darab szín és formavilágára. Ezt merész, de jó húzás. Így őt már nem kell bekalibrálnunk. Amint színpadra lép, már konyhakész. Nem kell várnunk,amíg helyet talál a szereplők között, akik már ezzel próbálkoznak egy órája. 

Posonyi Takács László hangmestere figura. Ezzel az intrikus szereppel nem lehet próbára tenni. Ezt ő csuklóból kirázza. Talán ő az, akire leginkább illet a jelmeze, mert neki belülről is pont olyannak kellett lennie, mint amilyennek kívülről látszik. Kedves és izgalmas játék, amit egy tollal visz véghez a táblára rajzolgatva. Remélem ezeket a rajzokat fotózzák és elteszik, mert az a gyanúm, mindegyik előadáson más és más születik, és mindegyik önmagában leírja, lerajzolja az akkori hangulatot.

 Maszlay István és Sík Frida viszonyítási pontok. Ennek szánta őket az író, és ezek is maradtak. Nekik nincs nagy játékterük. Ezt azonban gondosan kihasználják. Segítenek nekünk, a nézőknek, hogy a többiekről többet tudjunk meg. Untermanok. Alájátszók. Maszlay István munkáját alázattal és nagy szakmai rutinnal, Sík Frida pedig hebrencs szeleburdisággal végzi. 

A darab zenés. Már az elején valami Hé Makaréna szerű spanyol modern zenei képlet rajzolódik ki,és ehhez Németh Eszter készít koreográfiákat. Többnyire aranyosat, ám az össztánc, amikor még azoknak is táncolni kel, akik egyébként nem egy táncos-komikus alkatok, ott telibe talál. Talán ez a tánckép a legegységesebb az egész előadás során. Itt minden ugyan azt mondja, nincsenek ellentétek, egymást semlegesítő színházi hatások és elvárások. Csankótól Koppányig, Mézestől Maszlay-ig mindenki csodásan csinálja.

A Figarót Beaumarchais írta és Kovács Napsugár dramaturg húzta, írta át Győrnek. Sokszor éreztem azt, bár többet hagyott volna az eredetiből, és kevesebbet az átgondolásaiból. Bár kétségtelen, hogy a kusza vonalvezetés végül mégis egyértelművé válik. Így lehet,mégis jó munkát végzett. Akárcsak a díszlettervező. Mert a díszlet, és a jelmez is (Taksás Mihály, Baracsi Orsolya) rendben van.  A kérdés csupán az, hogy díszletről, vagy jelmezről kell-e szólnia egy előadásnak? Vagy esetleg a színészi játékról?

utóhang:

A győri Figaró a kamara teremben olyan stábot mozgatott meg, amelyet sokszor a nagy színpad sem lát. Nem lehetett könnyű dolga az ügyelő Miksi Attilának,a súgó Fenesi Ottiliának, a rendezőasszisztens Bedi Eszternek. És a nevenincs műszaknak, hangnak, világosítóknak, akik figyelme egy ilyen előadáson fél másodpercre sem lankadhat. Gratulálok nekik!