Győrből sokan járnak máshova is színházat nézni. Jól teszik. A színház mindenütt remek dolog. Lehet. Akár még a fővárosban is. Budapesten vannak ugyanis a színházi nagyágyúk. De néha még ők sem sülnek el.
Az Amadeust két ok miatt néztem meg. Az egyik maga a darab, pontosabban a Milos Forman féle filmfeldolgozás. A másik pedig az egyik legjobb magyar színész, Kulka János. Igazából sem Peter Shafferban sem Kulkában nem kellett csalódnom, ám egyik sem tetszett annyira, hogy itthon rajongva kezdjek újabb színházi buszokat szervezni az Orlai Produkció ezen előadására.
Kezdjük a helyszínnel. A Belvárosi színház, leánykori nevén, Filmmúzeum, a föld alá épült impozánsan felújított, már puszta létével letűnt korok varázslatos hangulatát megidéző hely. Csak azért érdemes ide belépőt váltani, hogy a lépcsőin fel és le barangolhassunk, vagy a nézőtér egyedi kialakítását megcsodáljuk. Sajnos azonban ez a földalattiság némi hátránnyal is jár. Például a meghitt monológokra épülő darabot a hatalmas levegőztető ventillátorok zaja tördeli sok apró darabra. Ráadásként ezek a monstrumok még hideget is fújtak be a nézőtérre, nehogy valaki túlmelegedjen. A darabról nem igazán jöttünk lázba, ezért is felesleges volta hűtés. A szünetben megkérdezett technikus szerint azonban nem darab függő, hogy fűtenek, vagy hűtenek. Egyszerűen kell az oxigén. Mert a nézők bealudnának.
Nos, bealudni azért nem lehet Szikszai Rémusz rendezésén. Annyi agyafúrt és ezzel együtt túl kimódolt ötlettel áll elő, hogy azokat számba venni már kitölt egy-egy felvonást. A színészként is tehetséges (Győrben például a Vaskakas Bábszínház nagysikerű, Budapesten több tucatszor a Nemzeti Színházban játszott darabjában a Pecsenye Hattyúban volt látható.) színházi ember valami egyedit szeretett volna színre vinni. Nyilván látta a filmet, így nehéz volt egészen mellbevágót hoznia. Ezért aztán Kulka vágót hozott. A Két nyakfelmetszés közötti – az új díszlet ellenére is hagyományos prozódiát követő – darab visszaemlékezés. Arra, ahogy megjelenik Mozart a bécsi udvarban, és ahogy elhomályosítja Salieri addigi zenei ragyogását. Aztán jön valami zavaros fejtegetés, hogy ki ölte meg a zsenit és miért? Nem érdekel ez a krimi szál, még akkor sem, ha ezzel próbálják meg eladni a beharangozó szórólapon a darabot. Mivel a Mozart film már ezerszer pergett le a filmvetítőnkön a sztori nem érdekes. Ami engem a színházba csalogatott az a színészi játék. Márpedig az csak akkor érvényesül – amennyiben nem monodrámáról van szó – ha a szereplők egymással is el vannak foglalva. Nem csak magukkal. Mert különben kis szöveg fecnik egymásutánisága a színmű, nem egybefüggő, értelmezhető darab.
A színház bejáratánál, amikor friss levegőn voltunk a köreinkben álldogáló férfi embere néztem. Őt valami nagyon meghatotta, mert még a ruhatári húszperces sorban állás után is könnyezett. Te jó ég! Ennyire más darabot néztünk? Megkérdeztem miért sír? A válasza egyértelmű volt: Ez a Mozart olyan szép zenéket írt! Amikor megszólalt a Halotti mise…
Igaz. Amikor az megszólalt, az fantasztikus volt. Ahogy az is, amiként a Kulka Keresztes páros összerakta azt. Ám egy színdarab nem a zenéről szól! Arra ott van a filharmónia, a Müpa, vagy a telefonra letöltött muzsika. A színdarabnak csak kísérője, aláfestője lehet a zene. Főleg akkor, ha egy zeneszerzőről szól a mű. Így Mozart zsenije az ami előtt fejet hajtunk, amitől könnyezünk, és nem a Schaffer-i lelemény. Vagy a rendezés, a díszlet, a színészi játék.
Kulka János nem tetszett igazán. Pedig ha ő áll fel a színpadra ez nekem a Pécsen ezer évvel ezelőtt látott Hamlet óta elég.. Sem nem volt gonosz, se nem volt emberi, olyan színtelen-szagtalan volt. Ennél ő még a semmilyen Salieri szerepében is tudna jobbat. Nem akart? Nem tudott? Rossz napja volt a vasárnap délutánban? Vagy csak messze ültem a színpadtól? (Akkor meg minek raknak oda 3.900 forintos jegyért helyet?). Keresztes Tamás Mozartja a vihogós zseni figuráját ugyan megformálta, és ehhez parádés zongora számot is produkált, ám ennél több számomra nem jött át a figurából. (hacsak az nem, hogy pont olyan, mint a filmben Tom Hulce. Nem lubickolt a lehetőségben. Nem hozott új színt. Nem úgy, mint Lovas Rozi. Hogy valóban nem aludtam el, ez leginkább neki volt köszönhető. Vérbő, kedves, egyszerű. Életszerű, ami egy ilyen elvonatkoztató színpadi környezetben (Díszlet: Varga Járó Ilona, Jelmez: Kiss Julcsi.) nem kis teljesítmény.
Szóval ha megkérdezik, jól tettem-e hogy utaztam 250 kilométert, kifizettem vagy négyezer forintot a jegyre, és ettem még vagy kétezerért egy hamburger menüt is a színház után, akkor azt válaszolom: szántás után okos a paraszt. Főleg ha Györgynek hívják. Vagyis utólag nem mennék el ezért Budapestre. Megvárnám, míg elhozzák Győrbe.De ugye előre nem tudhatjuk, mit látunk majd.
Ezért is mondom!
Azért, ha van busz a fővárosba, és színházba visz, üljenek fel rá. Így legalább össze tudják hasonlítani a győri és a budapesti színjátszást. És az is kiderül, hogy nem mind arany, ami messziről fénylik. Még egy olyan tehetségekkel megrakott kincses barlangban sem, mint a Belvárosi Színház.
írta: Fábián György
Fotó: Amadeus plakát Orlai Produkció
