A győri Revizor előadása figyelemre méltó produkció. Egyrészt mag a darab majd kétszáz éves(!) aktualitása, másrészt a díszlet izgalmai, harmadrészt a polgármestert játszó Gáspár Sándor remek szerepformálása okán. És kiemelést érdemel a muszáj megnézni okok közül az is, hogy Járai Mátéról a közönség kedvencéről kiderül, emberből gyúrt színész, ugyanis tud hibázni. Nem is kicsit.

Bagó Bertalan akart valamit. Ehhez nem férhet kétség. Leginkább egy olyan díszletet Vereckei Ritával, amely alkalmat teremthet a nagy üres tér betöltésére. Szép és allegorikus. Fiókok, és paksaméták, porosodó kisszerűség, elásott korrupciós ügyek, és könnyedén megvesztegethető mikró klíma. Ám mielőtt a szívünkhöz kapnánk,  hogy  a polgármesternek és baráti körének ügyeiről milyen nyíltan szól a darab, tisztázzuk:  A revizor  első változata 1836-ban készült el.  Azóta töretlen a sikere, és ez azt mutatja, hogy az aktualitása is.  Persze mindemellett egy jól megírt színdarab is, amely alkalmat ad aktualizálásra (lásd Vígszínház) és alkalmat teremt egy szöveghű visszamondásra is, lásd Győri  Nemzeti.  Az viszont kétségtelen, hogy maga a szöveg is olyan erős, és olyan sokrétűen értelmezhető, hogy már néha attól zavarba kell jönnünk,  a szereplők ezeket a mondatokat elmondják. Te jó ég! Nem lesz ebből bajuk?  

Nem lesz. Mert megnézzük a darabot, elgondolkozunk azon, hogy Oroszországban, egy kisvárosban milyen szörnyű a világ, aztán talán kicsit pajkosan összekacsintunk a szünetben a vodkánk felett, és utána mindenki megy tovább a saját útján.  Ne felejtsük, a színház tükröt tart, és az, hogy ezek után hogyan fésüljük a hajunkat, már rajtunk múlik!

Akkor mit ad nekünk a Revizor? Egy estét, egy délutánt, amikor kicsit magunk is feszenghetünk a színházteremben, hogy mik vannak. És a jól eső érzést, hogy a színházakban ezt a darabot még lehet játszani.  No meg persze a színészeket, a közeget.

Pontosan nem értem, hogy Nyikolaj Vasziljevics Gogol nagy portréja, (hogy menyire hasonlít Shakespeare-ra?) és oroszul felírt neve miért is szerepel a háttérben egy kivetítő vásznon? Talán mert ő néz és nevet rajtunk? Vagy mert a kabátunk helyett az ő köpönyegét kapjuk majd vissza a ruhatárban? Na mindegy is, ezen könnyű tovalépni, mert a képet néha átvilágítják és ekkor feltűnik a kórus, akik, ha jól értetem egy krokodilról énekelnek, vagy valamiről, aminek a neve nagyon hasonlít ehhez a zöld hüllőhöz.  Ők az átkötés a jelenetek között és alatt. Hátsó síkban, statikusan ülnek, énekelnek. Ráadásul nagyon-nagyon szépen. Önálló orosz nyelvű koncertjüket is szívesen hallgatnám meg.  Forró Attila, Illemszky Lajos, Marek Gábor, Pintér László, Pusztai Ervin, Szabó Balázs, Szűcs Péter Pál, Takács Zoltán megtöltené a koncerttermeket.

Egyébként a játékok is olyanok mint a színpadhátsóra szorított énekesek. Egy síkban értelmezhetők. Nincs térbeli mozgás, ennek lehetőségét elveszik a hatalmas szekrénypolc, pörgethető, ki és be húzható díszletek. Nyilván ez is üzenet? A fene se érti. Magam jobban szeretem azt a játékot, amely színészekkel tölti be a teret. Igaz ez a nehezebb, mert könnyű egy hatalmas és látványos, üzenő, képzőművészeti alkotást létrehozni, mintsem több embert egy játszó csapattá gyúrni.

Bagó Bertalannak ez az utóbbi nem is sikerült.

Gáspár Sándor nyilván és egyértelműen telitalálat. Meghívni egy ilyen kaliberű színészt inspiráló lehet a győri kollegáknak is. Mondhatjuk rá,  hogy rutinos öreg „róka” aki kisujjából rázza ki a polgármester figuráját. Van is ebben némi igazság. Sablonjait veszi elő, nézéseit, megtorpanásait, elnyelt szavait. De hát ebben kiváló. Mert ez neki átadó eszköz. Amióta az eszemet tudom, ilyennek látom a könnyedebb szerepeiben.  Ezzel együtt élő, és nem csak maszkírozott a figurája.  Viszi a darabot. Mozgatja a szálakat, elbűvöl, megnevettet – bár akik harsányan szeretnének röhögni ezen a darabon, csalódni fognak, hiába komédia a megjelölése.

Gáspár Sándort nem lehet megunni. Kár, hogy nem ő van végig a színen. Próbál társakat találni magának, de ez most a revizorban nehezen megy. Bár a szerző kiváló figurákat írt meg, ezek a figurák nem nagyon akarnak életre kelni.  Valahogyan megmaradnak egy panoptikum kiragadott gép-szobrainak, akiket a régi motoros beidegződések  vezérelnek. Külön kis meséket játszanak el, de ettől az összkép még nem alakul ki.

Nem jó, ha egy szereposztásnál korra és nemre is tekintettel vannak az osztók.  A Revizorban bizony számos olyan szerep van, amelyet nem annak kellett volna játszania, aki megkapta. Mert ő lehet kiváló színész, kiváló játékos, most csak előadni képes azt, amit rábíztak, ahelyett, hogy  eljátszaná.

Olyan a társaság, mintha megrekedtek volna az olvasópróbánál, ahol megmondták nekik, hogy te egy gügye lány leszel, te meg egy szenilis öregúr, te meg egy agyafúrt szolga.  Ott és akkor ezt a figurát, nyílván eltúlozva megpróbálták, és úgy maradtak. Külsődleges érdem jegyeket akasztva magukra. Persze vannak „majdnem pontok”. Melyeken megcsillan valami abból, mi lehetett volna a győri Revizor?  Ilyen amikor szappanba harapnak a kedvünkért, innen majdnem átélhető lesz a dolog, de aztán? Vagy amikor bejön az orvos,  és azt mondja Ja, ja.  De ezután is hullik darabokra az összkép, a jelenetek sora, nem áll össze egésszé.

Ebben nagy szerepe van a Revizorban is operettet játszó Járai Máténak. Színészi kvalitásaihoz a Kripli után ugye nem férhet kétség.  De a revizorban Hlesztakovot nem rá szabták. Vagy ha mégis, akkor az öltözőben véletlenül egy másik darabból ott hagyott ruhába bújt bele. Könyörgöm, mik ezek a kikacsintások a nézőkre? Ezek a furcsa mozgások? Jaj! Ha ezek azok, amiknek gondolom őket, a nézők megszelídítésére évek óta bevált módon  használt manír bombonos ládából előrángatott mézes cukorkáknak .

Rossz útra téved Járai Máté, ha ezen akar tovább menni. Esküszöm az volt az érzésem, beteg, influenzás, vagy mit tudom én, elrontotta a gyomrát, és most muszájherkulesként áll a színpadra.  Ezt még jobban elfogadtam volna, főleg, ha elmondja valaki az előadás előtt, mintsem azt, hogy  operett grófot adjon elő nekünk.

Ez a fajta játéka önmagára, és a kollegáira is veszélyes. Mert ő és a polgármester sokat tehet azért, hogy a Revizort ne csak felcsendülő hol érthető, hol érthetetlen, orosznyelvű dalok esztrád műsorának lássuk.

A győri revizor a valóságos Gáspár Sándor és az ebben a szerepben álságos Járai Máté pokoljárása. Miattunk járják meg a poklot, és ettől lehetünk boldogságos állapotban (azért csak jó látni őket és a többieket). A darabtól egészében viszont  már kevésbé.

És elhihető, bár a téma örök, jövőre már csak azt fogjuk tudni a Revizorról, hogy ja igen, amikor a Gáspár Győrbe jött vendégjátszani….

Fábián György írása

Fotó: Győri Nemzeti Színház honlapja : Gáspár Sándor mint Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester