A Győri Balett 35 éve szolgál a város és az ország gyönyörűségére. A kezdeti lángoló szerelem mára már biztonságot nyújtó szeretetre változott, de ez minden kapcsolat, még a színház, balett és a néző közötti kapcsolatban is érthető, értelmezhető, és még mindig sok szépséget hordozó erősség. A simogatásoknak már nagyobb szerep jut, mint a velőt rázó megmozdulásoknak. A viharos érzelmek korszaka lezárult, most a békés középkor következik. Legalább is erre utalnak a Generációk darabjai.

Remek ötlet volt, hogy a kezdetekre úgy emlékeznek, hogy Markó Iván két klasszikusát gondolják újra. Emlékezetes, hogy a Bolerót és a Carmina Buránát, vagyis a Nap szeretteit is letiltotta Markó, és ezzel, bár nem hiszem, nagyon jót akart, de mégis jót tett a magára hagyott társulattal. Akkor álltak saját lábukra, akkor nevelték ki magukból vezetőiket, akkor fogalmazták meg első parázsló gondolataikat. Most emlékeznek egy kicsit. Nyilvánvaló, bármennyire is örülnének ennek sokan, hogy az eredeti műveket nem lehet továbbra sem színre vinni, de egy érdekes ívet meg lehet próbálni húzni 1979 és 2014 között. Két korban is egymástól távol gondolkozó és dolgozó koreográfust kértek fel arra, hogy a Bolerót és a Carmina Buránát vigye a közönség elé. És bár a műsorfüzet mint mindig, most is jól mesél a koncepciókról, kedves gesztus lett volna, ha élő hang is mesél valamit a Boleró előtt. Annál is inkább, mert az alig húsz perces rész, és az utána közvetlenül következő szünet elég tág teret ad arra, hogy az ember valamiféle hiányérzetről számoljon be barátainak, ismerőseinek. Pedig Lukács András Bolerójából semmi sem hiányzott.

Minden a helyén volt, és minden úgy működött, ahogyan azt a koreográfus elképzelte. Talán a fényváltások voltak kissé suták és feleslegesek, és a nézőknek jobban kedvező, ám a látványt nem csorbító néhány lámpát még bekapcsoltathatott volna. Ez azonban apróság a formalista, tökéletes testek és tökéletes mozdulatok által előadott felvilági, vagy akár azt is mondhatom alvilági bálnak.A forma fogságba ejtette Lukácsot és nézőként ezt egyáltalán nem kell sajnálnunk. Mintha tükörbe néznénk. Pontosan azt láthatjuk ebben a Boleróban, amit akarunk, vagyis azt, akik mi vagyunk. Nincs szájba rágott mese, nincs történet, nincs megszokott érzelmi kilengés, nincs szerelmes vágyakozó vihar, nincs fokozódó hangulat a zenére, nincs testiség - bár, és ezt most a fények javára kell írni, a férfi táncosok úgy néznek ki, mint a 300 című film spártai katonái. Fantasztikusan erősek és magabiztosak. A nők ehhez megfelelően gyönyörűek. Pompáznak. Jó, tudom, egy balettban nem ezek a leginkább előtérbe kívánkozó szempontok, de mivel a balettos teste ad át gondolatot a néző szívének, hát mégiscsak jelentősek. 

A Boleró tehát egyfajta húszperces önanalízis. Mi mit gondolunk magunkról, mi mit gondolunk a világról? Milyenek vagyunk, milyenek látunk másokat. Formalista magasiskola a mozgásról. Amolyan letisztulás és elvonatkoztatás. Jövőkép. Egy tánc ufo, vagy egy a jövőből hozzánk érkezett üzenet. Egy balett csoportos terminátor. Szóval mindenképpen érdemes arra, hogy megnézzék. Bár igazából akkor ütött volna nagyot, ha a másik húsz percet, amely általában még szükséges egy táncest első részéhez, mondjuk az eredeti, győri Boleró eltáncolásával teszik teljessé. A 35 évnyi munkának és fejlődésnek, útnak így lett volna igazán szépséges igazsága.Ekkor láthattuk volna, honnan hova jutott el a Győri Balett.

A Carmina Burana más terület. Jurij Vámos már a koreográfusok idősebb nemzedékéhez tartozik. Neki már minden meg volt. Ő már bejárta saját útját addig a pontig, míg magára találhat. Most már úgy tűnt őt is csak a formák érdeklik. Vagyis a leegyszerűsödés, a letisztulás. Ezt az összképet csak a didaktikus hatalmas fa vetítés zavarja meg. Ahol , hogy még egyértelműbb legyen, amit ezek szerint maga a tánc még az elképzelője szerint sem tud megmutatni, hogy van a tél, aztán jön a tavasz, és kivirágzik a fa, majd zöldbe borul, és minden összeforr egy nagy gigantikus szerelmeskedésben.  Az üres táncszínpad hatalmas koncentrációt kíván, és ha valaki nem akar mesét mondani, csak egy kiváló muzsikára néhol aerobik órára emlékeztető gyakorlatokat bemutatni, akkor ne tegyen fel a háttérbe egy meseképet. Anélkül erősebb és magabiztosabb lehetett volna. 

És az sem árt, ha jó zenét választ. Már nem úgy értem, hogy Orff ne írt volna jó dalokat, ám nem mindegy melyik feldolgozást teszik be a lejátszókba. Amikor a 18 -ik sorban is hallom, ahogy a balettcipők súrlódnak, nyikorognak a színpadon, nem hiszem, hogy ez a mellbevágó zene eltalálhat. Ennek a zsigereinkben is szólni kell, és nem csak a hangerejével, hanem a minőségével is. Kinek a felvétele volt ez?  

A világosítás itt viszont a topon volt.Szintén 35 éves Győri Balettos hagyomány, hogy a fények szinte önálló előadások. Csodás és mostanában divatos, szögletesre húzott fényutcák, erőteljes és pontos váltások, valamint a nézőnek kedvező, jól láthatóság erősítették a szerelmes élet igenlő történet kibontását.

írta: Fábián György 2014.10.19.