Hazudik az a kritikus, aki azt állítja, előítéletektől mentesen képes beülni bármelyik színházi, zenei előadásra. A magunkkal hurcolt prekoncepciókat még akkor sem tudjuk félrerakni, ha ezért fizetnek. Hát még akkor, ha nem! 

Ezért is érdemes talán már előre kifejteni, milyen lesz az a darab, amelyet aztán megnézünk. A győrpremier.bolg.hu-n ezt próbálom majd ki. Előre és hátra is írok majd. Fele-fele. Őszinte leszek. Jó, ez így kicsit sántít: mondjuk inkább azt, amennyire tőlem telik, megpróbálok őszinte lenni. És ezt őszintén írom. Vagyis amennyire tőlem telik. Minden darabról, amelyet meg fogok nézni, előre leírom, milyennek gondolom. Aztán, ha láttam, halottam, újra ide ülök a gépemhez és ismételten adok egy helyzetjelentést. És már most megmondhatom, igen, vannak kedvenceim, igen, akadnak kevésbé szimpatikus előadók, és igen egy elfogult, a színházi világból alapvetően kint rekedt csoportos szereplő, statiszta, segédrendező vagyok. (Mondjuk ezeknek nagyon jó voltam. A Stuart Máriában nálam jobb néma szereplő aligha lépett a színpad mélységében, a félhomályban színre. Olyan mértékben tudtam eljátszani a jelentéktelenséget, hogy számos előadáson be sem mentem a büféből a színpadra. A rendező ilyenkor mindig barátságosan hátba vágott az előadás után: Tudom, ez nem igazi szerep, de ma nagyon jó voltál benne!)  Na most, ha ezeket, a majdnem őszinte visszaemlékezéseket és megközelítési módot tisztáztuk, kezdjünk is bele! És ezt a beköszöntő részt mindenki vésse fel magának, mert többször nem írom le. Ha sokat kommentelnek arról, miért lesz majd két írás egy előadásról, maximum annyit mondok csak mint tánctanár a botladozó tizenéves párnak, akik a keringőben nem értették a négynegyedet:: irány vissza a kályhához!