A Portugál Győrben mérföldkő volt. Forgács Péter és társulata mennybe ment. Azóta is ott vannak, ha erről a darabról esik a szó. És ez bizony, lassan már teherré érik. Nem lehet minden hónapot az első igazi szerelmet elhozó májushoz hasonlítani. A Júniust  pedig főleg nem. Forgács Péter előtt azonban le a kalappal. Bátor volt és vállalta az összehasonlítás kockázatát. Közben a színházi keretek feszegetésétől sem riadt vissza.

Egressy Zoltán a színház dramaturgja.  Nem tagadható, Győr is felsorakozott, magam is, az Egressy fanok közé. Valahogy ért a nyelvemen. Valahogy eltalálja a mondatokat. Valahogy mindig azt várom tőle, sírjak és nevessek, és magamra ismerjek. Vagy a vágyaimra. Fejes Endre legjobb tanítványa lehetne. (A Júniusból például én musicalt írnék. Olyat, mint a Jó estét nyár, jó estét szerelem. Az siker lenne.) Nem tudom ismeri-e a mestert, de szikár mondatai, szívhez szóló monológjai, különlegesen beszélő nevei és az a lelket csavaró egyszerűsége méltóvá teszi erre. Mindezek alapján a Június remek prózai darab. Lehetne. De megáll valahol a bukdácsolás és a repülés között. Nem zuhanok le vele a mélységbe, nem emelkedek fel vele a felhők fölé. Csak bukdácsolok. Igaz, ezt elég sokszor szórakozva és meghatódva.

Ezt a darabot még nem mutatták be sehol. Győr az első hely. A szünetben, a büfében akadtak, akik azon a véleményen voltak, értik is hogy miért. És valóban. Az első felvonás olyan kusza, olyan esetleges, olyan szétszórt, hogy a színházi alapkövetelményeket magukban egyáltalán nem sorjázó, a színházat nem tanult, csak élvezni szándékozó nézőben is felvetül a kérdés: hol itt a konfliktus? Kapunk ugyan valami kis jelzést abból, hogy apa és fia is ugyan azt a nőt. De ez elveszik a zűrzavarban. Mert káosz van a nyitó jelenetben, még ha ez egy hihetetlen mesterségbeli bravúrra is adna lehetőséget.   Azonban ezzel a lehetőséggel csak kevesen élnek: Sárközi József kiválóan, Budai Zsófia jól, Balikó Tamás nemes egyszerűséggel.  A többiek próbálnak. Pedig ez már az előadás. 

Egressy párbeszédei a való világot tükrözni próbáló diskurzusok. Ahol mindenki mindenkire rábeszél. Ahol nem egymás kérdéseire válaszolunk. Csakhogy egy ilyen dramaturgia nagy feladat a nézőnek. Hogy mi van? És mint említettem erre a kérdésre még az első felvonás végén sem kapunk választ. Holott jó lenne azért visszamenni a nézőtérre a szünet után, mert szeretnénk látni a folytatást, és nem azért, mert ott hagytuk a novemberi melegben levetett kiskabátunkat a szék karfáján.

Maradjunk még a káosznál. Az edzőteremben kiemelt hangsúlyt kap Bittner doktor úr Mészáros és Killer mellett. Remek kis poénok, de a dráma szempontjából aligha értelmezhetőek. Jó. Mondjuk, az írónak volt egyszer konfliktusa egy Bittnerrel vagy hasonlóval. És ezért beleírja minden művébe. Ahogy Irgácsot vagy a lámát is. Nem baj. Lehetnek ezek a finom, áthallásos darab részek valahol a végtelenben összefutó valóságszálak. Az azonban már probléma, ha nem tudja helyén értékelni a különböző szereplőket az író. Amíg a Portugálban Bittner szerepe megkérdőjelezhetetlen, addig a Júniusban bőven kihúzható lenne. Segítené azt, hogy átéljük azt a cseppnyi már-már feszült helyzetet, amibe a meghatóan játszó Szina Kinga hozna minket. Ő amint megjelenik, már tudom, kicsoda, mit akar, mitől fél, és sejtem, mit érezhet. Azt pedig csak remélni merem, az én kiválasztott főszereplőm ő lesz a darabban. Nem az emberfeletti méreteket öltő Kiss Tünde.

Igen, az emberfeletti méretek. Nem arra célzok furmányosan, hogy egy kettős létra magasságú színészhez, a flegmán és kívül állva játszó Kovács Gergelyhez miért kell lapos cipőben  odaállítani kvázi partnernek, a törékeny és apró termetű Kiss Tündét. Sokkal inkább arról gondolkodnék most az emberfeletti méreteket tekintve, mi a fészkes fenének kell nekem hatszáz négyzetméteres mozgóképen nézni amint a színésznő az ujját csókolgatja, amint gyönyörűen óriási, érett kukorica csőre hajazó fogazatával és kontúrceruzával bajuszosan szépre kihúzott szájával mosolyog? Mi a cél azzal, hogy a kis szarkalábakat is láttató giga szempár, amely kétségkívül vonzó, csábító, kedves, engem néz a darab 120 percéből vagy tizenötön keresztül?

Ott egy ember darabjai a filmvászon. Előtte pedig az igazi színész. Én ez utóbbira vagyok kíváncsi! Mert hiszem, hogy ő tudna a megerősítő szándék nélkül is jó lenni. Mert láttam az Illatszertárban és tudom, képes angyallá válni. De ez nem segíti hozzá. Amikor a rendező úgy gondolja, nem elég számára, hogy a színészei ott legyenek, jelen legyenek, és mozit csinál a színházból az csak azt jelentheti, valahol bő volt a gatya.

Az Egressy darabok kamara darabok. A győri színház pedig egy óriási aréna. A kettőt összehozni csak úgy lehet, hogy vattáznak a színpadon. (Vattázásnak hívják egyébként, ha például egy előadásra nem kell el elegendő jegy, és ingyen hívnak meg nyugdíjasokat, diákokat, katonákat és a többieket.) Sem a darab, sem a díszlet nem tölti meg a teret. A szereplők kevesek, a mondatok túl rövidek. Ekkor kell a kivetítés?

Ez azonban már többször kiderült, nem jó. Ha valaki filmet akar csinálni, forgasson. De a színház ereje, a megújulásokkal, új technikákkal együtt is, az élő játék. A most varázsa! Annak a bizonyossága, hogy színész, rendező, író együtt képes a közönségre hatni. Forgács Péter imád vetíteni. Ezt, ha érzéssel adagolja, jó eredményre vezethet. Itt azonban furcsa volt és szükségtelen. Örök törvény, hogy ha egy színész arról beszél, fáj a feje, nem mutogat a saját kobakjára az ujjával. És itt, amikor a hulló falevelek kerülnek szóba, kivetítik őket, nehogy másra gondoljunk, mint az őszi falevelekre. Ez nem jó. De az egész vetítési mizériának a legmarkánsabb példája a hegedű. A hegedű, amelyet Csehov puskájaként tudjuk, hogy egyszer használni fognak. Igen ám, de amikor már azt is tudjuk, mit kell tenni vele, mi történik?

Egy rajzfilm mondja el nekünk, hogy na: ezt nektek!

 Brrrrr. És megint csak Brrrr. Mi van? Eddig voltak a színészek, meg mögöttük a didaktikus, bejátszások Kiss Tündéről, hogy ő mindent lát, meg valóban angyal, meg blablablabla. (megjegyzendő: a színésznőnek valóban filmekben lenne a helye. Jól áll neki a kamera, vagy ő a kamerának). De most bejön a rajzfilm is?

 És akkor még nem is beszéltünk az autós "üldözési" jelenetekről, melyek általában ugyan azok. Nem lehet magyarázat, hogy a pofonegyszerű színpadkép átalakításához kellenek. Komolyan féltem, a végén a kivetítőn megjelenik majd a stáblista is. Szerencsére ez elmaradt, mint a darabnak, a bemutatónak szóló hatalmas tapsorkán is. A színészek közül azonban jó párat kiemelt tapssal jutalmaztak a nézők.

Ungvári István érdemelte ki a legnagyobb hangerőt a nézőtérről. Jogosan. Ungvári a színház „dúvadja” szelídült ismét egy sort. És mindezt egy szerepen belül el is játssza nekünk. Először félünk tőle, aztán elgondolkozunk rajta, végül megértjük, és megkedveljük a figuráját. Remek partnere a többieknek. Ellenpontoz, amikor csak a háttérből kell beszólnia, viszi a prímet, amikor ő a fő alak. Képes arra, megnyissa a szív csakránkat. Már ha van ilyen. A darabbeli feleségét játszó Szina Kinga is közülünk egy hús-vér alak. Nem kételkedünk abban, ami vele történik, nem érezzük sem hazugnak, sem kimódoltnak az alakítását. Szép természetes, megható. Jól bánik eszközeivel, testével, hangjával, és egyetlen mondatával, képes a sírástól a nevetésig vinni minket.

A vendégszereplő, rendezőként Győrben a Kriplivel zseniálisat alkotó Balikó Tamás elérte a szakmájában azt a pontot, amikor már tisztában van vele: Nem játszania kell egy színésznek, csak ott lenni. A színpadon, a történetben, a sorsban, amit az író és a rendező neki adott. És ez mindennél erősebb. Bár tudása révén megtehetné, nem él durva színészi eszközökkel, nem karikíroz, nem túloz el. Van, létezik. És látá a néző, hogy ez jó.

Sárközi József már nem ilyen visszafogott. Ő aztán belead apait, anyait, és na hála Istennek! Mert ő és Budai Zsófia a szürkeség, a megszokottság ellenpárjai. A vígjátéki pontok, akik kibillentenek minket abból, hogy jaj, de szar az élet. Mert az élet egy csoda! Sárközi és Budai első megjelenésüktől kezdve ezt sugallják, és ehhez képesek is egymással és a nézőkel is játszadozni. Szeretni való, ahogy élvezik szerepüket.   

Kovács Gergely kilógott a sorból. Nem csak méretével, hanem azzal is ahogy félvállról vette mindazt, amit ez a darab nyújthatott számára. Megpendített egy húrt a darab elején, és annak zengését hallottuk végig. Hát igen. Zár Rudolfként ő mondja el, nem tud zenélni, csak hangszereket készíteni. Ez pedig egy dallam eljátszásához nem elég. Csodálhatjuk egy szép hangszer külalakját, de hogy mi van benne, csak akkor tudhatjuk meg, ha el kezd rajta valaki játszani. 

 Kiss Tünde például. Ő megpróbálta. Ő megpróbált angyallá válni, és megpróbált varázsolni. És ez, amikor résnyire szűkítettem a szemem és nem veszem észre, hogy minduntalan felvillan önnön nagyságánál százszorosan nagyobb képe a vetítővásznon feszül, sikerült is neki. A szerep és még a szereplő neve is nagyon illik hozzá. Én a helyében felvenném ezt a nevet: Bíbor lili. Mert ő tényleg olyan bíborlilis. Naivaként szerethető, átölelhető, visszatapsolható.

A Június a győri novemberben minden hibája ellenére kedves nyár illatot varázsol. És azok, akik nem adják fel, és a szünetben elfogyasztott pezsgő után visszamennek a második felvonásra, remek színházi pillanatokat láthatnak. Amikor ott vannak a jelenetben Balikó, Szina, Kovács és Ungvári! Tök mindegy mi van a kivetítőn, mekkorák a díszletek. Játszanak, és úgy telik meg feszültséggel az óriási terem, ahogyan az kell.  Itt már nincs gyors és kapkodó dramaturgia. Itt az érthető és befogadható színházi párbeszédet adja szereplői szájába az író. Itt erősödik fel minden, és itt érezzük meg igazán, nincsenek nagy tragédiák az életünkben, mint ahogy igazán nagy beteljesülések sem. Csak mi vagyunk.

És ebbe a mi-be nagyon is beleférnek a kis epizódok. Köszönet a színészeknek, akik próbálják a nagyszínpadi űrt kitölteni. Kedvesek, poénosak, önmagukban is értelmezhetőek. Janisch Éva, Jáger András, Pingiczer Csaba, Mohácsi Attila, Venczel Kovács Zsolt, Bende Ildikó, Klinga Péter, Fehér Ákos, Hegedűs Ildikó, Pörneczi Attila egy-egy életet mutat fel. Persze nem róluk szól a darab. A hangjával mindig csodásan zengzetes Bede Fazekas Csaba, valamint a puszta megjelenésével hangulatot teremtő Szilágyi István is a nézők kedvére való. Akárcsak a feszes forró nadrágokban élő díszletként pompázó tánckar: Frank Szabina, Német Eszter, Tóth Eszter, Virágh Tímea és Warga Ágnes.

Forgács Péter rendezőként, annak ellenére, hogy számtalan helyen lehet belekötni egy ilyen darab ilyen formátumú megjelenítésében, mégis sikert ért el. Nem hiszem, hogy a Június lefutja majd a Portugál szériáját, ám amíg műsoron lesz, a bérletesek örülhetnek. Meghatódhatnak egy kicsikét. Nevetgélhetnek egy kicsikét. Kár, hogy nem nagyon, de hát ugye ne legyünk telhetetlenek. Nem lehet minden hónapot az első szerelmet meghozó (Portugál) májushoz hasonlítani. 

írta.

Fábián György

 Fotó: Győri Nemzeti Színház - gyoriszinhaz.hu

Képen: Szina Kinga és Kovács Gergely