Nagy Balázs jó volt. A többiek még inkább. A darab igazán remek. A díszletről és a rendezésről ne is beszéljünk. Leginkább azért, mert nem lehet. Mindegy. Ennek a darabnak még az sem ártott, hogy sem díszlet, sem a jelmezek nem segítették azt, valamilyen legyen.

A rendező Simon Kornél azon kívül, hogy érezhetően semmi különöset nem vitt véghez, egyet azonban tökéletesen megoldott. Engedte a színészeket játszani. Ők aztán tették a dolgukat.  Csoportosan elkövetett rekeszizom elleni garázdaságukra csupán az lehet mentség, hogy időnként a szívünket is megfacsarták, de úgy, hogy a szemünkön jött ki a leve.

Jó, most a Nagy Balázs rajongók a fejüket fogják, hogy ez nem igazság, hogy őt csak négyes osztályzattal jutalmazom. Bezzeg a Járai Máté megint ötöst kap. Meg a Fejszés Attila is (nos valójában ez négyes, vagy egy kis jóindulattal, ötös kétszer alá). Ám Kiss Tünde és Kokas Piroska szín jeles. Ám nincs mit tenni, ez volt látható: a csoportból Nagy Balázs, aki leginkább kilógott. 

Szeretném betudni annak, hogy ilyen volt a szerepe, vagy ő az a típusú színész, aki szereti, ha rendezik. Márpedig a Győri Nemzeti Színházban most ikszedszer  játszott Csoportterápiának csak a plakátokon volt jól látható a rendezője. Arra azonban semmilyen esetben nincs mentség egy olyan színésznél, mint Nagy Balázs, hogy amikor a csapat próbál teljesen elmerülni abban, amit csinál, ha a csoport megkezdi a terápiát, ő kintről énekel, kintről játszik, rutinból nyomja le a poénokat, a mozdulatokat. Tőle a Kisfaludy terem, a színház, a város, az ország többet vár!

Nyilván azon okból, mert tisztában vagyunk vele, mire képes.

Ennyit erről. A terápiás névsor azonban egyáltalán nem teljes. Valaki a végére maradt, mint a diplomaosztón az, akit méltó szünet után lehet csak bejelenteni. Akinek a vizsgamunkája olyan jóra sikeredett, hogy még a tanárok is megsüvegelik. Tehát szünet. Még egy kis szünet.

És most, hölgyeim és uraim, Mózes Anita!

Nem nehéz egy butuska szőkét játszani. Akkor meg főleg nem, ha az egyébként ritka jól megírt és megzenésített darabban, sok, az internetről ismerős szőke nős vicc hangzik el. Ezeket, pedig mint népi ajkakon közkincsé nemesedő szófoszlányokat, mindenki jól ismeri és élteti. Vagyis jókat röhögünk rajtuk. Mózes Anita őszinte szőke nőként ennél azonban sokkal több. Annyira, hogy elfeledteti velem, aki már ismertem a darabot, mi is a szerepe valójában, és totálisan bedőlök neki. Fájlalom a butaságát, simogatnám a szőkeségét, védeném a többiektől. Aztán a darab végén meglepődök, és úgy zokogok a sötétben a saját hónom alá, nehogy észrevegyék. Elvégre ez egy komédia, vagy mi?

Azt hiszem inkább vagy mi.

Lehetőség. Kiss Tündének például arra, hogy megpróbálja önmagát legyőzni, és őszintén kibírhatatlannak mutatkozni. Mondjuk, ez sikerült. A második felvonás elején, vagy az első végén? Már magam sem tudom, de majdnem felálltam, hogy ha a csoportból valaki nem teszi helyre ezt a HP-t, akkor én oldom meg egy-két pofonnal a dolgot. Agyvérzésig tudta fokozni bennem az indulatokat, fejhangon előadott szólóival. Persze a helyemen maradtam, és egyszer csak átláttam a mustársárga blúzán, át az alatta viselt bodyn, megláttam a lelkét.

Akkor kicsit elgondolkoztam: Brrr. Lelkeket fogok látni, miközben tele pofával nevetek?

Azokat! Lelkeket és lelkes színészeket, akik még valami mazsorett fesztivál, vélhetően belső „színházas poén” emlegetése után, mikor mindegyikük hátat fordított a közönségnek úgy nevetett, is fel tudtak újra állni. Nem kell összehúzni a függönyt. Nem volt. De! Miért is kellene? A közönség szereti meglátni az embert a színészben. Szereti, ha közel kerülhet hozzá.

Mint most például Járai Mátéhoz, akit még mindig nem rabolt el a győriektől a főváros, szerencsére! Járai alapvetően már régóta karmester. Amikor belép a színpadra, amikor ott van, beszél, énekel, táncol, akkor irányít, vezényel, meghatároz. Amikor ezt egyedül teszi, akkor is képes vinni a darabot a hátán, amikor pedig olyan jó játszótársai vannak, mint a Terápia résztvevő, egyenesen a csillagokat is lehozza az égről. Kissé már unalmas arról írni, hogy mindent belead. Nincs pihenő kör. Nincs lazítás. Láttam már rossznak Járait, de soha nem láttam száz százaléknál kisebb intenzitással játszani.

A színészeknek nincs más lehetőségük. Nekik valamilyennek lenni kell. Kokas Piroskának például a legnehezebb feladat jutott. Az ő alkatával, az ő alkatával rendelkező szereplő bőrébe bújni. Nem lehet könnyű kövér hazudós nőt játszani egy molett és hazudós nőnek. Kokas Piroska valóban duci és mint minden színész, hazudós. Ha nem lenne az, nem tudna egyik este ez másik este az lenni. Csakhogy az ő hazugsága művészet.  Intenzív, erős, hónaljszagú művészet. Erre a legjobb példa talán a tánc. Ő az, aki a legjobban, a leginkább táncolja, amit a koreográfus, Király Béla a talpa alá tett. A többiek sokszor beérik egy komedi imitációval, ő nem. És ebből látszik, ezerrel küzd a színpadon, mert tudja, a közönségnek mindaddig nem ő a zsánere, amíg az első mondatait el nem mondja, amíg az első tánclépéseit el nem ejti. Utána azonban…

Fejszés Attila ötös kétszer alájával pontos, kedves, kiszámítható. Néha nem is kell más, vagy több. Nem az a jó csapat, ahol mindenki csatár, vagy kapus. Az a jó csapat, ahol minden poszton egyforma jó játékosok teljes erőbedobással küzdenek a győzelemért. Ebben Fejszés mindig megbízható és korrekt játszótárs. Olyan, mint George Clooney volt valaha a Vészhelyzetben. Nem ő volt a főszereplő, de belőle lett később Batman.

A győri színházban a siker általában borítékolható. Nem kell ezt feltétlenül a jó darabválasztásnak betudni, vagy a kitűnő rendezésnek. Mi egy igazán kedves, szeretetre méltó közönség vagyunk, aki szereti a maga sztárjait, karaktereit, és szeret ünnepelni. Ha mást nem, azt hogy mehetünk haza.  

A Csoportterápiának azonban minden kétséget kizáróan jogosan szólt a vastaps. Egyrészt a színdarab kitűnően van megírva, mély és felszínes egyszerre. Ha nem mondják meg, hogy Szente Vajk, Galambos Attila és az zeneszerző Bolba Tamás műve, simán hihetnénk valamelyik Brodway siker magyarításának. Másrészt a csapat tényleg jó. Élvezetes, szórakoztató, elgondolkodtató, szóval minden az emberi lélek színház általi nemesítéséhez hozzájáruló közhely leírható róla.

Tökéletessé azonban úgy vált volna, ha egy rendező viszi színre. Nem így történt, ám a mindig elfogyó jegyek okán Simon Kornél meghívták a Csak semmi pánik rendezőjének is Győrbe.

Megnéztem azt a darabot is, azt hiszem nem jött el. 

(Fábián György)

A győri Revizor előadása figyelemre méltó produkció. Egyrészt mag a darab majd kétszáz éves(!) aktualitása, másrészt a díszlet izgalmai, harmadrészt a polgármestert játszó Gáspár Sándor remek szerepformálása okán. És kiemelést érdemel a muszáj megnézni okok közül az is, hogy Járai Mátéról a közönség kedvencéről kiderül, emberből gyúrt színész, ugyanis tud hibázni. Nem is kicsit.

Bagó Bertalan akart valamit. Ehhez nem férhet kétség. Leginkább egy olyan díszletet Vereckei Ritával, amely alkalmat teremthet a nagy üres tér betöltésére. Szép és allegorikus. Fiókok, és paksaméták, porosodó kisszerűség, elásott korrupciós ügyek, és könnyedén megvesztegethető mikró klíma. Ám mielőtt a szívünkhöz kapnánk,  hogy  a polgármesternek és baráti körének ügyeiről milyen nyíltan szól a darab, tisztázzuk:  A revizor  első változata 1836-ban készült el.  Azóta töretlen a sikere, és ez azt mutatja, hogy az aktualitása is.  Persze mindemellett egy jól megírt színdarab is, amely alkalmat ad aktualizálásra (lásd Vígszínház) és alkalmat teremt egy szöveghű visszamondásra is, lásd Győri  Nemzeti.  Az viszont kétségtelen, hogy maga a szöveg is olyan erős, és olyan sokrétűen értelmezhető, hogy már néha attól zavarba kell jönnünk,  a szereplők ezeket a mondatokat elmondják. Te jó ég! Nem lesz ebből bajuk?  

Nem lesz. Mert megnézzük a darabot, elgondolkozunk azon, hogy Oroszországban, egy kisvárosban milyen szörnyű a világ, aztán talán kicsit pajkosan összekacsintunk a szünetben a vodkánk felett, és utána mindenki megy tovább a saját útján.  Ne felejtsük, a színház tükröt tart, és az, hogy ezek után hogyan fésüljük a hajunkat, már rajtunk múlik!

Akkor mit ad nekünk a Revizor? Egy estét, egy délutánt, amikor kicsit magunk is feszenghetünk a színházteremben, hogy mik vannak. És a jól eső érzést, hogy a színházakban ezt a darabot még lehet játszani.  No meg persze a színészeket, a közeget.

Pontosan nem értem, hogy Nyikolaj Vasziljevics Gogol nagy portréja, (hogy menyire hasonlít Shakespeare-ra?) és oroszul felírt neve miért is szerepel a háttérben egy kivetítő vásznon? Talán mert ő néz és nevet rajtunk? Vagy mert a kabátunk helyett az ő köpönyegét kapjuk majd vissza a ruhatárban? Na mindegy is, ezen könnyű tovalépni, mert a képet néha átvilágítják és ekkor feltűnik a kórus, akik, ha jól értetem egy krokodilról énekelnek, vagy valamiről, aminek a neve nagyon hasonlít ehhez a zöld hüllőhöz.  Ők az átkötés a jelenetek között és alatt. Hátsó síkban, statikusan ülnek, énekelnek. Ráadásul nagyon-nagyon szépen. Önálló orosz nyelvű koncertjüket is szívesen hallgatnám meg.  Forró Attila, Illemszky Lajos, Marek Gábor, Pintér László, Pusztai Ervin, Szabó Balázs, Szűcs Péter Pál, Takács Zoltán megtöltené a koncerttermeket.

Egyébként a játékok is olyanok mint a színpadhátsóra szorított énekesek. Egy síkban értelmezhetők. Nincs térbeli mozgás, ennek lehetőségét elveszik a hatalmas szekrénypolc, pörgethető, ki és be húzható díszletek. Nyilván ez is üzenet? A fene se érti. Magam jobban szeretem azt a játékot, amely színészekkel tölti be a teret. Igaz ez a nehezebb, mert könnyű egy hatalmas és látványos, üzenő, képzőművészeti alkotást létrehozni, mintsem több embert egy játszó csapattá gyúrni.

Bagó Bertalannak ez az utóbbi nem is sikerült.

Gáspár Sándor nyilván és egyértelműen telitalálat. Meghívni egy ilyen kaliberű színészt inspiráló lehet a győri kollegáknak is. Mondhatjuk rá,  hogy rutinos öreg „róka” aki kisujjából rázza ki a polgármester figuráját. Van is ebben némi igazság. Sablonjait veszi elő, nézéseit, megtorpanásait, elnyelt szavait. De hát ebben kiváló. Mert ez neki átadó eszköz. Amióta az eszemet tudom, ilyennek látom a könnyedebb szerepeiben.  Ezzel együtt élő, és nem csak maszkírozott a figurája.  Viszi a darabot. Mozgatja a szálakat, elbűvöl, megnevettet – bár akik harsányan szeretnének röhögni ezen a darabon, csalódni fognak, hiába komédia a megjelölése.

Gáspár Sándort nem lehet megunni. Kár, hogy nem ő van végig a színen. Próbál társakat találni magának, de ez most a revizorban nehezen megy. Bár a szerző kiváló figurákat írt meg, ezek a figurák nem nagyon akarnak életre kelni.  Valahogyan megmaradnak egy panoptikum kiragadott gép-szobrainak, akiket a régi motoros beidegződések  vezérelnek. Külön kis meséket játszanak el, de ettől az összkép még nem alakul ki.

Nem jó, ha egy szereposztásnál korra és nemre is tekintettel vannak az osztók.  A Revizorban bizony számos olyan szerep van, amelyet nem annak kellett volna játszania, aki megkapta. Mert ő lehet kiváló színész, kiváló játékos, most csak előadni képes azt, amit rábíztak, ahelyett, hogy  eljátszaná.

Olyan a társaság, mintha megrekedtek volna az olvasópróbánál, ahol megmondták nekik, hogy te egy gügye lány leszel, te meg egy szenilis öregúr, te meg egy agyafúrt szolga.  Ott és akkor ezt a figurát, nyílván eltúlozva megpróbálták, és úgy maradtak. Külsődleges érdem jegyeket akasztva magukra. Persze vannak „majdnem pontok”. Melyeken megcsillan valami abból, mi lehetett volna a győri Revizor?  Ilyen amikor szappanba harapnak a kedvünkért, innen majdnem átélhető lesz a dolog, de aztán? Vagy amikor bejön az orvos,  és azt mondja Ja, ja.  De ezután is hullik darabokra az összkép, a jelenetek sora, nem áll össze egésszé.

Ebben nagy szerepe van a Revizorban is operettet játszó Járai Máténak. Színészi kvalitásaihoz a Kripli után ugye nem férhet kétség.  De a revizorban Hlesztakovot nem rá szabták. Vagy ha mégis, akkor az öltözőben véletlenül egy másik darabból ott hagyott ruhába bújt bele. Könyörgöm, mik ezek a kikacsintások a nézőkre? Ezek a furcsa mozgások? Jaj! Ha ezek azok, amiknek gondolom őket, a nézők megszelídítésére évek óta bevált módon  használt manír bombonos ládából előrángatott mézes cukorkáknak .

Rossz útra téved Járai Máté, ha ezen akar tovább menni. Esküszöm az volt az érzésem, beteg, influenzás, vagy mit tudom én, elrontotta a gyomrát, és most muszájherkulesként áll a színpadra.  Ezt még jobban elfogadtam volna, főleg, ha elmondja valaki az előadás előtt, mintsem azt, hogy  operett grófot adjon elő nekünk.

Ez a fajta játéka önmagára, és a kollegáira is veszélyes. Mert ő és a polgármester sokat tehet azért, hogy a Revizort ne csak felcsendülő hol érthető, hol érthetetlen, orosznyelvű dalok esztrád műsorának lássuk.

A győri revizor a valóságos Gáspár Sándor és az ebben a szerepben álságos Járai Máté pokoljárása. Miattunk járják meg a poklot, és ettől lehetünk boldogságos állapotban (azért csak jó látni őket és a többieket). A darabtól egészében viszont  már kevésbé.

És elhihető, bár a téma örök, jövőre már csak azt fogjuk tudni a Revizorról, hogy ja igen, amikor a Gáspár Győrbe jött vendégjátszani….

Fábián György írása

Fotó: Győri Nemzeti Színház honlapja : Gáspár Sándor mint Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester

Ne csak járjunk színházba! Próbáljunk meg színházat átélni is! Kár, hogy Győr felé ritkán röpködnek Kerekasztalnyi Szputynikok! Mert aki az igazán jó színházat kedveli látnia kell a Hosszabbik út című előadást!

Közhely. A színház jóval több, mint egy előadás. Tény. Ezt elég kevésszer lehet át is élni. Győrben, a Vaskakas Bábszínház kis-nagytermében ez a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ  előadásán sikerült.  És mi kell ehhez? Négy szék. Négy színész. És semmi más.

Alapvetően reménytelen arról írni, amit a Kerekasztal kiegészülve az azóta állami támogatás híján fájdalmasan megszűnni látszó Szputnyik Hajózási Társasággal létrehoz. Pedig alapvetés a középiskolás korosztály számára, hogy egy ilyen átélő színházat is lássanak. Ezt a színházat alapvetően azzal a céllal hozták létre, hogy nekik szóló, amolyan beavató, átélő, beleszólós előadásokat hozzanak létre. De én a magam kissé őszülő logikájáva, már nem minden esetben tudom úgy átélni, ahogy azt nekik még természetes. Bocsánat, de én ebben a darabban, ebben a feltárulkozásban a színházat láttam.

Jön nekem négy ismeretlen arc. Akik a plakáton is azt hirdetik magukról, hogy középiskolásoknak akarnak színházi nevelést adni , akkor meg biztos, hogy olyan színészek, akik az igazi NAGY SZÍNHÁZBAN nem tudnak szerepelni. (Istenem, hogy milyen tudatlanok is vagyunk! Hay Anna Jess szerepéért például megkapta a POSZT női alakítás díját!) Szóval van itt bent a fejben valami eleve elrendelt előítéletes dolog, hogy ez egy ilyen irodalomóra lesz, talán, ha jól sikerül, akkor kicsit érdekesebben, mintha a tanár úr, tanárnő, beszélne a korszak trendi szerzőjének gondolatvilágáról.

Aztán jön a csodálatosan szép arculcsapás. Te jó ég! Ezek az emberek, azzal, hogy nem csinálnak semmit, a mindent adják nekünk. Nem csak a diákoknak, a felnőtteknek is. Nekem persze megtörik az előadás íve, amikor azt mondják, hogy most ok, snitt, és most beszéljük meg, hogy szerintem mit gondol a szereplő, mit fog mondani, hogyan fogja érezni magát.  Alig várom, hogy hagyjanak ki már ebből, és hadd nézzem őket, ahogy eszközök és kellékek nélkül mesélik tovább a történetet.

Bízom benne a diákok még nyitottabbak. Ők még elfogadják azt, ha egy színházi előadás megszakad és a színészek kikérdezik őket. Előadóból pszichoterapeutává változva. Ez azonban az ő ügyük. Amikor a darabot én láttam, leginkább felnőttek ültek a nézőtéren. Limitált számban, ahogy azt a Kerekasztal is kéri. Hogy legyen lehetőség beszélgetni is.

Ifjúságom filmklubos vitakörei jöttek elő néha a megszakításokban. Amikor olyan eszelősen és vehemensen tudtuk képviselni véleményünket, amikor ki tudtuk találni mit akarta rendező, amikor még magunk is hittünk abban, hogy a saját filmünket mi rendezhetjük. Amikor úgy számoltunk, hogy egy meg egy vélemény az jóval több mint kettő!

A színészek nem csak a képzeletbeli színpadon jók. A nézők hülyeségeivel szemben is toleránsak, jól kezelik őket. Nem minősítenek, nem engedik, hogy elhiggyük van rossz vagy jó vélemény, gondolat. Gondolat van! És ha az létrejön, akkor vagy szépít, vagy tisztít, vagy továbbgerjedve újabb gondolkodásra kényszerít minket.

Beszélgetés, saját magunk megfejtése az elképzelt négy öngyilkosjelölt sorsának feszegetésében.

Csodás élmények. Ám mégis, megint csak, és ismét! A színpad.

Nekem ez az előadás tisztán is megél. Nekem ez az előadás a beszélgetések nélkül is olyan erős mese, olyan erős játék, hogy utána napokig emésztem.

Azt mondja róla a színlap, hogy Magyarország első, kimondottan fiatal felnőttek számára készült színházi nevelési programja. 

Én meg azt mondom, nem árt néha a nem fiatal felnőtteknek is beülni újra az iskolapadba!

 A színészek. Hay Anna meghívott művészként iszonyatosan erős. És agresszív és átváltozó. És pont olyan fontos és szép fogaskereke az előadásnak, mint a társulat állandó tagjai. Jó lenne kiemelni, mint tették ezt a POSZT bírái, de nem lehet. Mert önmagában ő is és a többiek is nagyon jók, ám az a szövedék, amit együtt létrehoznak, az az igazi erőssége ennek a színdarabnak. Fábián Gábor Martinként  nem egy Pierce Brosnan (az ex James Bond játszotta ezt a szerepet a regény hollywood-i filmváltozatában), de már a harmadik mondatánál elhiszem, hogy mégis lehetne akár Pierce is. Hajós Zsuzsa Maureen kétségbeesésében annyira őszinte, hogy aligha lehet lelket tépő belső és külső sírások nélkül kibírni, ha rá figyelünk.  JJ-ként Farkas Attila néhol ellenpontoz, ritkán válik igazi főszereplővé, de hát sem dramaturgiában, sem regényben nem ez a fő feladata.

A négy szerep négy nagyszerű lehetőség is egyben. Ebben az előadásban nincs egyetlen olyan színész sem, aki ezzel a lehetőséggel ne élt volna.

Hála és köszönet a rendezőnek, a profi színházat „csináló” Gigor Attilának, hogy nem engedett vadhajtásokat, nem engedett stilizált játékot, nem engedett az egyszerűségből.  Tisztát, jót alkotott társaival.

 Nagyon jó lenne, ha ezt az előadást, nem csak középiskolásoknak játszanák.  Jó lenne,ha egyszerűen ott lenne valamelyik színház honlapján, hogy kedden, meg szerdán, meg mit tudom én pénteken is játsszák.  És nem feltétlenül így, belebeszélős, belegondolós módon.

Bár igazából visszagondolva, nem középiskolásként sem sérültem attól, hogy előadás közben nem csak érezni, átélni, katartálni volt a dolgom, hanem aktivizálni is kellett magam.  Hogy beleszóljak. A darabba! És azon keresztül egy kicsit saját magamba is!

 Szeretem a kerekasztalnyi repülő szputnyikokat! 

Fábián György írása

Na, most ismét a szakítás próbáját kell kiállnia mindazoknak, akik arról vannak szentül meggyőződve, hogy létezik a kőszínházi magas színjátszás. Már ami a színvonalat illeti. Oszt más semmi. Vagy mégis: létezik a padlásokban, osztálytermekben, kis csarnokokban, és uzsonna szagú ebédlőkben előadott amatőr-izmus. Jelentem, ez korábban sem volt igaz, és most pedig főleg nem. Győrben főleg nem! Erre bizonyság a RÉV Színház Liliom előadása.  Bizonyosság vagy négy-öt okból is. Ezek pedliglen a következőek:  1. Rendezés. 2. Színészek. 3. Díszlet. 4. - 5. Ezek most nem jutnak eszembe, de a végére talán kiderül. 

De ne kapkodjunk, menjünk sorjában! Ám előre szólok! Amikor beültem az előadásra, kicsit feszengtem, amikor kijöttem elkötelezett rajongóvá váltam.  Mert  ilyen minőséget,  a feltételezett háttérrel,  nagyon komoly teljesítmény létrehozni!  

1. Amikor egy társulat, amelynek tagjai nem hivatásosok, de simán megállnák a helyüket bármelyik nagyszínházas darabban is, de erről megint csak később.  Szóval amikor az úgynevezett amatőr világ éled meg, és lép a képzeletbeli deszkákra, sok féle averzióval kell megküzdenie. Nyilván a RÉV Színház szőrös tökű legénysége és leánysága ár régen túl van ezen a kategorizált másságon, ám én azt gondolom, mégis munkálhat bennük némi kétség, amikor egy olyan mű szövegkönyvéhez ülnek le, mint Molnár Ferenc Lilioma. Mert nem elég, hogy meg kell húzni az eredeti művet, de még jól is kell csinálni azt! Mivel dramaturg nem szerepel a címlapon, gyanítom, ez a munka is a rendezőre, Korányi Bálintra hárult. Ha ő volt, ha más, remek munkát végzett. A siker titka az, hogy az adott hosszúságban elmondható és eljátszható legyen minden. Mivel szándék a középiskolás korosztály megszólítása, nekik nem lehet hosszabb a darab másfél óránál. És ebbe az időbe belesűríteni vagy öt-hat élettörténetet?

Korányi Bálintnak sikerült. Sikerült az is, hogy a különleges teret kihasználva, amit a Rómer ház egyik csarnokában találtak ki,  a nézőket szinte magára húzta a történet.  A színpadi részen előre, oldalt is játszanak a színészek, és  a nézők nem tudják elkerülni azt, hogy a mese beszippantja őket. Mert látható a vér, érezhető a szerelem illata, és az elmúlás szürkesége is együtt borul játszóra és nézőre egyaránt, hogy a darab „megoldás” jelenetében aztán mégis legyen nekünk vigasz. A rendezőnek természetesen nem elég, ha jól húz, ha jók az elképzelései. Azokat valóra is kell váltania. A Liliomban ez sikerült. Bár gyanítom, a társulat közösségi energiáit érezve, itt is számíthatott a színészek segítségére.  A Liliom így válhatott olyan előadássá, amely már az első pillanattól kezdve jó ritmusban (itt-ott vannak döccenők csak benne),  szorítja egyre keményebben össze a szívünket, hogy aztán egy kicsit a végén, amikor már sírtunk és elkeseredtünk, apró feloldást és reményt adjon nekünk! A remény és a katarzis összefonódik, és ennél többet színház nem adhat, kevesebbet nem is akarhat adni a nézőknek.   Jól jellemzi a Liliom RÉV Színházi bemutatójának az erejét az a tény, hogy a közel ötvenfős nézőtéren, ahol zömében középiskolások ültek, a megszokott, egyáltalán nem elítélendő, vagy kivetendő, csak tényként számos eseményen észlelhető,  zajok és zörejek, a csetelés, a pusmogás, az izgés és a mozgás egyszerűen megszűnt az első öt perc után. A nézőtér figyelt!

2. Volt mire. A színészek, akiknek nem ez a fő hivatásuk, bár lehetne, varázslatosak voltak. Herman Brigitta Julikája egyszerűen bebújik a bőrünk alá. Egyszerű, tiszta, nem akar ő más lenni, mint Julika. És ez remekül megy is neki. Pontosan annyit csinál, ami ehhez kell. Nem játszik túl semmit. Ettől azonnal hisszük, amit érez, amit gondol, és tudjuk, nagyon igaz lehet, hogy van, amikor a pofonok is olyanok, mintha simogatnák az embert. Kovács Viktória Máriának Marika szerepében az a dolga, hogy fel tudja mutatni a közös sorsból, de más utakra induló cselédlányok párhuzamos életét. Szépen csinálja. Az ő szerepe untermann szerep, ám ezek nélkül aligha formálódhatna ki az egész történet. Szántó Dániel, mint Hugó ebben sokat segít neki.  De ő igazán a szinte szótlan írnok szerepében lesz nagyon kifejező. Tekintete, apró grimaszai, mozdulatai erősítik a fogalmazóként nagyszerű Varjú Nándort és magát a darab utolsó perceit.  Varjú egyébként végig üli a darabot a nézőtéren.  Kicsit félelmetes, kicsit nevetséges. Aztán kiderül, miért. Mert ő mindent lát és mindent tud. Játéka nemes, egyszerű, pontos.  Nem enged a csábításnak, hogy ezt a fontos szerepet valami plusz gegesítet előadásformával adja elő. Köszönet érte.  A gegeket meg kell hagyni a Liliomban másoknak. Például a kapitányt, Linzzmann-t  és dr. Reichet játszó Nagy Zsoltnak.  Egyszerűen imádni való, amikor vállait felhúzva rendőr. A kis botja nagy szándékot takar.  Képeslap figura, akárcsak a többiek is. Mint a vursliban a mézeskalácsosnál a túlzóra rajzolt képek a mézeskalács szívek közepén. De nem csak nevetek rajta, hanem félek is tőle. Rendőrként főleg.

És ha már a poénok. Ki gondolná, hogy a fényképész nőt alakító színész fejkendőjében, szoknyájában nagy fekete szakállával nem lesz nevetséges. Én ezt gondolnám. És nem is mernék egy ilyen figurát megkockáztatni. Pedig de!

Bojkovszky Zsolt így jön be a színpadra. Első pillanatban talán még nevetünk, de aztán egy másodperc alatt elhisszük, hogy ő a fényképész felesége.  Mert nem a külső számít, hanem ahogy játszik, ahogy jelen van, amit mond és amit tesz.  Az egész darab stílusához, hangulatához méltó alakítás a szakállas nőé! És akárcsak a többiek, ő sem tesz rá egy lapáttal, ettől magabiztossá és hihetővé válik.

A színészek közül egyébként mindenki a hihetetlenül hihető kategóriába tornázta fel magát a Liliomban.  Bálint Betty  Muskátnéja olyan szexista  elhagyott asszony volt, hogy aligha hihető, fiatal tehetség formálja a szerepet.  Bár számára előírás a harsányság, a darab végén megmutatta, milyen fájdalmasan szép, ha szordínóra vált, és emberré változik szerepében.

Bársonyosi Dávidnak a fő és címszerepben nincs könnyű dolga. A többiek sorsa csak az övén keresztül értelmezhető igazán. Ő a kor tükre. Ő az, akivel megesnek a dolgok. Ő az, aki játszik, aki szeret, aki véletlen családot talál – az milyen szép, ahogy a születendő gyermekről kapott hírt fogadja.  Dávid azonban sehol nem szeppen meg ettől. Az első pillanatokban felszínes senkiházinak tűnik – ja, pont ezt kell éreznem róla?  Majd egyre inkább egy a lét elviselhetetlen súlyától kétségbe eső proletár, rabló, végül a valóságból a végső kétségbeesésbe menekülő férfit  mutatja meg nekünk. Nevetünk rajta, majd megkönnyezzük.

Elhisszük, hogy ő Liliom. Talán csak az első részben kellene még inkább könnyeddé válnia. Talán itt kellene még inkább repkednie, hogy még érezhetőbb legyen a változása. Ehhez azt hiszem erősebbé kellene válnia. Magabiztosabbá és kicsit visszafogottabban szemtelené a  Muskátnéval történő első szóváltásban. Ám ezek apróságok.

A Lilomba egyszer csak  valaki bejön az utcáról. Nem a mai győri utcákról, de a múltszázad elejének pesti utcáiról mindenképpen. Természetes közegében van. Oda teremtetett. Színpadra, utcára, darabba, játékba. Ficsúr bicskanyitogató  figurája  mellbevágóan eredeti.  Nézőként húzódok messzire tőle, nehogy észrevegyen, nehogy én legyek, akit kiszemel. Nehogy velem üljön le kártyázni. Balla Richárd ficsúrja olyan ellenszenves, amilyen csak lehet. Nincs kegyelem. Neki ilyennek kell lennie.  Egyszerre játssza el a színházi irodalom összes rosszfiúját. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy már előre látnám, szeretném látni, jó lenne látni stb.  III. Richárdként vagy a Twist Oliver  Bill Sikes-eként.

3.        A díszlet egyszerű. Költséghatékony. De kit érdekel, ha nem kerül milliókba, jó és funkcionális? Nem érzem azt, hogy esetleges lenne bármelyik helyszín, nem kell gondolkoznom, ki miért onnan jön, és aztán hova megy. A díszlet egy külön kis szoba, egy tér,egy utca, egy tárgyalóterem.  Használja az amatőr színházak ötletességét (ruhaszárító kötél pl.) és két hintaló csodát is, ami inkább egy profi színház sajátossága. Balaskó Attila munkája betöltötte a szerepét, jó hátteret, előteret adott a játékhoz. Ezt Illés Dávid fényesítése toldotta meg a legtöbb helyen jó gondolatokkal.
4.        Megvan! A zenét is szerettem volna dicsérni. Jó az összeállítás, a beidézett modern kezdő sanzon, aztán a mélabú édes dallamai is. Remek a trió, aki ezt összehozta:  Bojkovszky Tamás, Bojkovszky Zsolt, Scheer László
5.        Az óraszerkezet. Az idő kérdése, amely kimondatlanul, de ott ketyeg az egész darabban. Bepréselni másfél órába. Születni és meghalni. Élni, vagy csak létezni.  Bálint Viktória  és Hermann Bianka kellékein, jelmezein mindenütt ott vannak a kis fogaskerekek. Ruhán, ékszeren egyaránt.  Tik-tak! Ketyegünk. Lehet , időzített bombák vagyunk, de lehet hogy pontosan járó óraszerkezetek, melyek nem az elmúlást, hanem a pontos időt mutatják.  És erre,mint a Liliom előadására, érdemes odafigyelni!

Az Audi Aréna csodás szerkezet. Nézni is jó, formája, világítása egyedi. Bent szurkolni felemelő. Sport helyszínnek ennél jobbat elképzelni sem lehet. Az, hogy az Illés koncerten az ajtóban álló biztonsági emberek beszélgetését jobban lehetet hallani az aréna nézőterén, mint magát a koncertet? Hihetjük, a tapasztalatlan hangosítók ügye. Szót se róla többet. Mert igazából a beatünnep, tényleg az volt Győrben.

A nagy, budapesti finálé egyik vidéki főpróbája. És bár az elején ilyen bekiabálások is hallhatóak voltak, mint hogy: hangot! Adjatok már hangot! Nem hallunk! Nem értünk semmit!  Ez tényleg nem vette el a fényét a dolognak. Az Illés szekerét mesterien irányító Rosta Mária nagyot dobott. Producerként megalkotta a fából vaskarikát. A jószerével zenélni már alig-alig képes régi Illés tagok mögé fiatal sztárcsapatokat sorakoztatott fel, és a nagy és komoly dalokból sokat ők énekeltek, míg a fiúk az öltözőben szusszantak egy kicsit.

Közben persze Szörényi Levente azért csak bemelegedett , és csak megtornáztatta a szájizmait úgy, mint ahogy még ma sem tudja senki kies hazánkban. (Energiái, énektudása ma is fantasztikus!)  Bródy János pedig az ötezres tömegek kórusba énekelhette 30 éve rendszerellenes dalát, a Ha én rózsa volnék-ot! (Olyan tapsorkánt generálva, amely egyszerűen nem volt képes elülni hosszú-hosszú percekig.)

A Beatünnep beütött Győrbe. És bár az ötven pluszos közönség először megdöbbent, amikor az Intim Torna Illegál özönlött a színpadra, az öltönyös ötven éves zenekari születésnapjukat ünneplőket leszorítva onnan, hamar vette az adást. Az Illés dalok többek, mint amit eddig kihallottunk belőlük.

Az Illés 50 éves jubileumi koncertturnéja jól sikerült. A vidéki városokban, így Győrben is azonban még egy kicsit próbáltak. A hangot, a fényeket, a videó bejátszásokat. És ezen nem kell megsértődnünk. Nyilván jobb lett, volna, ha mi is a nagy és szélesvásznú formát kapjuk, de azért a Papp László Aréna még egy kicsivel nagyobb, mint a mi új győri büszkeségünk. Másrészt pedig ebbe a próbafolyamatba bepillantani igazán izgalmas és szórakoztató volt. A fiatalok illő ihletettséggel nyúltak a régi dalokhoz és legyen szó Feke Pálról, vagy Pásztor Annáról, Szabó Ádámról, vagy a Subscribe-ról , esetleg a hihetetlenül energikus Vastag testvérekről.   

Ez az Ünnep szavatolja, és itt a fából vaskarika, hogy az Illés dalok még akkor is felcsendüljenek, ha a tagok már csak hallgatni tudják azokat. Hiszen ezt a turnét más és más felállásban akár évente meg lehet majd ismételni, és bevallom, én évről évre kíváncsi lennék rá, hogyan és miként formázzák át a régi slágereket az új titánok.

A koncert apró érdekessége, hogy a közismerten nem egyforma politikai elveket valló Szőrényi és Bródy páros egymással nem csatázott, inkább ölelkezett. Szőrényi elmesélte, hogy amikor Angliában nyilatkozott a BBC-nek az együttes, utána egy évig „statárium” alá estek. Csak vidéken léphettek fel. Bródy ezután megjegyezte, az Európa csendes Petőfi megzenésítést ezután egy évvel a  Forradalmi Ifjúsági Napokon adták elő. És ennyi!  Nem több. Mindenki gondoljon, amit akar.

A koncert ráadás száma megható volt. Csak öt zenészt láthattunk a színpadon. Hárman élőben játszottak. Ketten, Illés Lajos és a Pásztory Zoltán mint az égi együttes tagjai jelentek meg kivetítőn. Szép pillanatok voltak, ahogy megemlékeztek a társakról, az együttes fontos tagjairól. Szörényi Szabolcs és Levente, valamint Bródy János. Aztán átölelték egymást, ezzel erőt adva maguknak is a hosszú koncert után, de nekünk nézőknek is!

Bár egy megszokott ezredik búcsúkoncertes nosztalgiázós múltba révülésnek indult a buli. És a rajongók ezért is szívesen fizettek háromtól tizenkétezerig!  Végül egy gazán megrázó, zenei meglepetésekkel teli előadás kerekedett ki a dologból. Az Illés együttes egy időben járt a múltban, és mutatott utat a jövőbe. Köszönjük! 

Én visszavárom az 51. Születésnapjukon is őket! 

írta: Fábián György

Kép: web illusztráció.Anno: Bródy János, Pásztory Zoltán, Illés Lajos, Szörényi Szabolcs, Szörényi Levente

Boldog Új Évet! Ez már 2015. Nem illik ilyenkor időben utazni, de mit tegyünk, mégis szokás. A színházak is rendszeresen ezzel az átlátszó trükkel élnek. Korábbi sikereket vesznek elő, és megpróbálják újra és újra sikeressé tenni őket. A Jézus Krisztus Szuper Sztárral ez Győrben a Nemzetiben sikerült is. Telt ház. (hosszú időre garantálva!) Lépcsős jegyek tucatjai. Pezsgő, süti, sajtos tekercs. Mi kelhet még?

Forgács Péter nem véletlenül vette elő a Jézus darabot. A bemutató idején, Advent derekán mi más lehetne aktuálisabb, mint az örök történet. Az önfeláldozás mindenekért. Mégis. Fogadni mernék, ha a nézők között tesztet osztanának ki a kérdéssel, miről szól a Jézus Krisztus Szuper Sztár és három lehetséges választ jelölnének meg, nagyon egyenletesen oszlana meg a válaszok száma, bármely három lehetséges magyarázat között. Hogy miért? Mert így és ilyen formában feldolgozva a darab nem más, mint egy szórakoztató, látványos, izgalmas 1970-ből megidézett zene és szöveg. Nyilvánvaló, hogy amikor feltesszük otthon lemezen – ha meg van – akkor is ezt élhetjük át. Elmerülhetünk a dalokban, a sodró zenékben, és a végén azt érezhetjük, szegény Jézus, elárulták.

Elfogadható, hogy ennél többet ne is akarjunk. Mit kell mindig szólnia valamiről a színháznak? Mit kell mindig valami mögöttes tartalmat keresnünk? Miért kell mindig üzeneteket bogoznunk a szálak között: A csodába is, nem mehetünk el úgy a színházba, hogy egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat? Dehogynem. És számos színdarab íródott ezért. Ám a Jézus Krisztus Szupersztár, még akkor is, ha 1970-ben a fiatal alkotók, a szövegíró Tim Rice és a zeneszerző Lloyd Webber azt mondták, szimplán jó sztori a Biblia, pontosabban az evangéliumok, ezért nyúltak hozzá, nem ez a kategória. A Szuper Sztárra a csaknem ötven év alatt rárakódott valami nemes penész, valami egészen egyedülállóan izgalmas és érdekes patina. Hiszen ez! Bár a győri előadásból nem igazán érezzük ki, vagy látjuk meg benne tökéletesen, Júdás evangéliuma kéne, hogy legyen. Júdás, az áruló kérdései, kétkedése kellene, hogy elvezessen minket a felismerésig. (Hogy milyen felismerésig, azt ki-ki magában kell, hogy eldöntse!)

Hogy idáig eljussunk, megadatik az esély. A Dalok mindig ugyanazok, a dallamok is ugyanazok, és amióta a filmet bemutatták, még a díszlet is nagyon hajaz arra, hogy ez a múlt, de a jelen is egyben. Vagyis vannak a tökéletesre formált puzzle darabok. Ezeket kell minden egyes bemutatón új és éppen akkor érvényes, és szellemiségében angyali üdvözletet hordozó előadássá összerendezni.  Amennyiben ez nem történik meg, úgy a slágerek megmaradnak színes és értékes gyöngyöknek, melyeket nem fűznek fel a nézők nyakába akasztható és sokáig viselhető élmény fűzérré. A győri előadás ilyen szempontból határeset. Már-már összeáll a kép, már-már tudjuk mit is mond nekünk a rockoperák őse? Aztán a végén mégis csak széttárjuk a karunkat? Hogy is volt? Még szerencse, hogy van két szereposztás, és megint meg kell nézni!

Mi lehet a hiányérzet oka? Talán a tempó. A tempó, melyet a rendező diktál olyan feszes, olyan pörgő, hogy szinte követhetetlen a történet maga. A dalokat halljuk, a kiváló hangok, a színházi zenekarok között is egyedülálló győri színházi társaság tökéletes, karmesterük lelkesítően jó. Minden a helyén, még a hangosítás is. Ám az értelmezésre nem jut idő. A tapssokkal nagyon gyakran szabdalt zenés mesében nincs idő egy kis kiállásra. Nincs idő egy kis értelmezést segítő játékra. Pörög, csörög, forog és villódzik minden.  És ebben a kavalkádban néha bizony elveszhetnek az emberi érzelmek. Márpedig színház ezek nélkül, nagyon nehezen értelmezhető. Néha kicsit úgy vagyok vele, mint egy tökéletes autóval. Mondjuk egy felújított 1970-es tűzpiros Jaguar XKE Roadsterrel, amelynek belepréselnek az anyós ülésébe és rögtön rálépnek a gázpedálra. A Szuper Car száguld velem és egyszerűen nem tudom kiélvezni ennek a remek járgánynak az adottságait. Nem tudok elmélázni a kifinomult bőr belsőn, a motor hangjából sem tudom kihallani a beömlő csövek szelepeinek szörcsögően vad tombolását.  De még arra sincs időm, hogy néha a visszapillantóba nézzek, hogy megtudjam, mit is hagytunk el éppen. Hogy élvezetes-e e az ilyen száguldás? Már hogy a pendelybe ne! Persze, hogy az! És újra, meg újra beülnék, csak hát azért jó lenne tudni, érezni azt is, miért és hova száguldunk? És a majrévasat is elereszteném már néha.

A Jézus Krisztus Szuper Sztár Győrben ezzel együtt kihagyhatatlan darab. Igazi színházi élményt nyújt a puszta megjelenése. A díszlet. A zenekar. A remek énekes színészek. Az ismét brillírozó tánckar. A kórus összeszokottsága. A fények, a show! És bevallhatóan a történet is, amit magunkban ugyan bogozni kell, de csak rá lehet találni arra, ami nekünk fontos. Nyilván nehezíti a dolgot, hogy Judással a fene akar azonosulni! Mi inkább Jézusnak gondoljuk magunkat. Vagyis tömören és egyszerűen, mindenhatónak. Emberi gyarlóság. Spongyát rá!

A díszlet Bátonyi György munkája. Monumentális, mint maga a Biblia.  Izgalmas, mint az evangéliumok. Látványos, mint az elképzelt Szent Föld napjainkban. A díszlet nagyban segítette a szereplőket. Kiváló helyszínek, rejtett zugok. És a forgószínpadon elhelyezett belső forgó aréna pedig olyan csoda, melyre azt hiszem,  ilyen méretekben csak is a győri színház képes.

A jelmezektől már kissé visszafogottabban érdemes nyilatkozni. Tordai Hajnal az archaikusnak vélhető, a régebbi korokat megidéző jelmezeknél volt igazán elemében. A civil hátteret, a mát ábrázoló tömeget és a kórust szinte egyen pasztelba és halvány kockásba öltöztette. Ezzel nagyon is összemosva őket. Kivételes stílusa azonban bevillant a Heródes jelenetben. Imádni való a revű jelmez és a kellékek mindent elsöprő giccses rohama.

Heródesnél érdemes elidőzni egy keveset.

Ez a kép az eredeti darabban és ebben is természetesen, kilóg a többi közül. Jobb Heródest Forgács Péter Forgács Péternél aligha találhatott volna a társulatában.  Nem is véletlen, hogy olyan tapsot kap ezután az egy számig tartó szerepért minden egyes alkalommal, amelyet sokszor egész darabok fináléja sem tudhat magáénak.  A Jézus esztrád kiemelkedő pillanatai ezek, melyet a  tánckar tesz teljessé. A koreográfust, Kováts Gergely Csanádot nagy elismerés illeti. Táncosait úgy mozgatja, nem csak ebben a jelenetben, hanem végig a darabon, hogy a fiatal urak és hölgyek jóval többet tesznek hozzá az egészhez, mint amit egyébként színházi beosztásuk kötelezővé tenne számukra. Nem először dicsérem a tánckart. Megérdemlik. A Jézusban azonban itt és most a kart is hasonlóan kell magasztalni. Úgy fest, megtanultak játszani, és a számos zenés darab után rájönnek, maguk is jobban érzik magukat a színpadon, ha játszanak, és nem csak énekelnek. A hangokért külön elismerés a karigazgatónak és a karmestereknek: Balogh Eszternek, Silló Istvánnak és Köteles Gézának.

A karnak, a táncosoknak köszönhető, hogy nem élőképekkel illusztrált dalokat hallunk, hanem színes, szélesvásznú, látványos klippek egyvelegét! Győr TV HIT Parádé ’70.

Az általam látott szereposztásra nem lehet panasz. Angyalként Kiss Tünde, Lázin Beatrix és Réthy Zsazsa kedves, tiszta, élvezetes volt.  Klinga Péter – könnyű megismerni lófarkáról, melyről nem hajlandó lemondani – Annásként mutatta meg, milyen lehet, ha valaki akaratából és nem alkatából kifolyóan lesz erős. Szerettem egy-egy pillantását, mellyel rendreutasított. És pillant még akkor is így, ha szinte háttal áll a nézőknek. Nem esik ki a szerepéből. Fontos és kemény pontja a darabnak.

Másik Lehel Jézusként szép, tiszta, fiatalos. Esendő. Olyan tipikus. Sándor Péter Júdása pedig mint tüzes magyar csikó lerúgja még a csillagokat is az égről. Hátborzongató és félelmetes, ugyanakkor érthető és nagyon tapsolható. Fejszés Attiláról azt kéne írnom, kellemes meglepetés. De nem annak okán, hogy jól és tisztán énekel. Hanem azért, mert talán ő volt, aki Forgácson, Klingán, és az angyalok karán kívül, a szerepéhez a dalain túlmutató érzéseket, színészi játék pluszokat rendelt hozzá. Magam leginkább az ő színrelépésével kezdtem el megérteni, miről is szól ez a mese? Pilátusnak ehhez a fellépése, és a szövege is meg van. De Fejszés ezen túl ment. Egy egyszerű öltözködés közben, önmagával tépelődve énekel, s bár megtehetné, nem a közönségnek ad elő, hanem a belső monológját teszi hallhatóvá. Remek.

A csapat többi tagja becsületesen teszi a dolgát. Köszönet érte, hogy a kis szerep nincs, csak kis színész elvet vallva a kettőzésben hol előbbre, hol hátrébb állva a tapsrendben, de becsülettel hozzák a kötelezőt. Mohácsi Attila, Vincze Gábor Péter, akikre mindig lehet számítani. Rutinos rókák. Nagy játékosok. Jó énekesek!

Reméljük, Jézust Győrben sokáig feszítik meg majd a színpadon. A rockopera sikere összeköt nemzedékeket. Fiatalok szeretnék meghallgatni a legendás zenéket, az idősek szeretnék átélni újra a hittanórákat.

Kemény munka, és végeredményét tekintve jó munka volt a nagy falatnak számító darab bemutatása. A miértekre ugyan nem ad választ. Ám lehet, sok esetben a puszta kérdésfelvetés is elég kell, hogy legyen. Minden esetre a stáb nagyon megérdemli, hogy idemásoljam őket és azt mondjam: nélkülük ez nem jött volna létre. De, hogy nem ezen a színvonalon. No, az biztos!

 Jézus: Szomor György- Másik Lehel. Júdás: Sándor Péter – Mohácsi Attila. Mária Magdolna: Baranyai Annamária – Mózes Anita.  Pilátus: Nagy Balázs – Fejszés Attila. Heródes: Forgács Péter. Kajafás: Rácz István - Szabó Balázs. Annás: Klinga Péter – Hanczár György. Péter: Mohácsi Attila – Vincze Gábor Péter. Simon: Molnár Erik – Klinga Péter. András: Szikra József. Tamás: Jáger András. Máté: Venczel Kovács Zoltán. Jakab: Bodrogi Attila.  János: Vincze Gábor Péter – Forró Attila. Fülöp: Fehér Ákos. Bertalan: Fejszés Attila – Szűcs Péter Pál. Tádé: Török Tamás. Idősebb Jakab: Pintér László. 1. Pap: Cselepák Balázs. 2. Pap: Bródy Norbert. 3. Pap: Pörneczi Attila. Angyalok: Kiss Tünde, Lázin beatrix, Réthy Zsuzsa. Súgó: Jakab Anita. Ügyelő: Karácsony Szilveszter. Rendezőasszisztens: Horváth Márta. Rendezte: Forgács Péter.

 írta: Fábián György

fotó: web illusztráció

Győrből sokan járnak máshova is színházat nézni. Jól teszik. A színház mindenütt remek dolog. Lehet. Akár még a fővárosban is. Budapesten vannak ugyanis a színházi nagyágyúk. De néha még ők sem sülnek el.

Az Amadeust két ok miatt néztem meg. Az egyik maga a darab, pontosabban a Milos Forman féle filmfeldolgozás. A másik pedig az egyik legjobb magyar színész, Kulka János. Igazából sem Peter Shafferban sem Kulkában nem kellett csalódnom, ám egyik sem tetszett annyira, hogy itthon rajongva kezdjek újabb színházi buszokat szervezni az Orlai Produkció ezen előadására.

Kezdjük a helyszínnel. A Belvárosi színház, leánykori nevén, Filmmúzeum, a föld alá épült impozánsan felújított, már puszta létével letűnt korok varázslatos hangulatát megidéző hely. Csak azért érdemes ide belépőt váltani, hogy a lépcsőin fel és le barangolhassunk, vagy a nézőtér egyedi kialakítását megcsodáljuk. Sajnos azonban ez a földalattiság némi hátránnyal is jár. Például a meghitt monológokra épülő darabot a hatalmas levegőztető ventillátorok zaja tördeli sok apró darabra. Ráadásként ezek a monstrumok még hideget is fújtak be a nézőtérre, nehogy valaki túlmelegedjen. A darabról nem igazán jöttünk lázba, ezért is felesleges volta hűtés. A szünetben megkérdezett technikus szerint azonban nem darab függő, hogy fűtenek, vagy hűtenek. Egyszerűen kell az oxigén. Mert a nézők bealudnának.

Nos, bealudni azért nem lehet Szikszai Rémusz rendezésén. Annyi agyafúrt és ezzel együtt túl kimódolt ötlettel áll elő, hogy azokat számba venni már kitölt egy-egy felvonást. A színészként is tehetséges (Győrben például a Vaskakas Bábszínház nagysikerű, Budapesten több tucatszor a Nemzeti Színházban játszott darabjában a Pecsenye Hattyúban volt látható.)  színházi ember valami egyedit szeretett volna színre vinni. Nyilván látta a filmet, így nehéz volt  egészen mellbevágót hoznia. Ezért aztán Kulka vágót hozott. A Két nyakfelmetszés közötti – az új díszlet ellenére is hagyományos prozódiát követő – darab visszaemlékezés. Arra, ahogy megjelenik Mozart a bécsi udvarban, és ahogy elhomályosítja  Salieri addigi zenei ragyogását. Aztán jön valami zavaros fejtegetés, hogy ki ölte meg a zsenit és miért? Nem érdekel ez a krimi szál, még akkor sem, ha ezzel próbálják meg eladni a beharangozó szórólapon a darabot. Mivel a Mozart film már ezerszer pergett le a filmvetítőnkön a sztori nem érdekes. Ami engem a színházba csalogatott az a színészi játék. Márpedig az csak akkor érvényesül – amennyiben nem monodrámáról van szó – ha a szereplők egymással is el vannak foglalva. Nem csak magukkal. Mert különben kis szöveg fecnik egymásutánisága a színmű, nem egybefüggő, értelmezhető darab.

A színház bejáratánál, amikor friss levegőn voltunk a köreinkben álldogáló férfi embere néztem. Őt valami nagyon meghatotta, mert még a ruhatári húszperces sorban állás után is könnyezett. Te jó ég! Ennyire más darabot néztünk?  Megkérdeztem miért sír? A válasza egyértelmű volt: Ez a Mozart olyan szép zenéket írt! Amikor megszólalt a Halotti mise…

Igaz. Amikor az megszólalt, az fantasztikus volt. Ahogy az is, amiként a Kulka Keresztes páros összerakta azt. Ám egy színdarab nem a zenéről szól! Arra ott van a filharmónia, a Müpa, vagy a telefonra letöltött muzsika. A színdarabnak csak kísérője, aláfestője lehet a zene. Főleg akkor, ha egy zeneszerzőről szól a mű. Így Mozart zsenije az ami előtt fejet hajtunk, amitől könnyezünk, és nem a Schaffer-i lelemény. Vagy a rendezés, a díszlet, a színészi játék.

Kulka János nem tetszett igazán. Pedig ha ő áll fel a színpadra ez nekem a Pécsen ezer évvel ezelőtt látott Hamlet óta elég.. Sem nem volt gonosz, se nem volt emberi, olyan színtelen-szagtalan volt. Ennél ő még a semmilyen Salieri szerepében is tudna jobbat. Nem akart? Nem tudott? Rossz napja volt a vasárnap délutánban? Vagy csak messze ültem a színpadtól? (Akkor meg minek raknak oda 3.900 forintos jegyért helyet?). Keresztes Tamás Mozartja a vihogós zseni figuráját ugyan megformálta, és ehhez parádés zongora számot is produkált, ám ennél több számomra nem jött át a figurából. (hacsak az nem, hogy pont olyan, mint a filmben Tom Hulce. Nem lubickolt a lehetőségben. Nem hozott új színt. Nem úgy, mint  Lovas Rozi. Hogy valóban nem aludtam el, ez leginkább neki volt köszönhető. Vérbő, kedves, egyszerű. Életszerű, ami egy ilyen elvonatkoztató színpadi környezetben (Díszlet: Varga Járó Ilona, Jelmez: Kiss Julcsi.) nem kis teljesítmény.

Szóval ha megkérdezik, jól tettem-e hogy utaztam 250 kilométert, kifizettem vagy négyezer forintot a jegyre, és ettem még vagy kétezerért egy hamburger menüt is a színház után, akkor azt válaszolom: szántás után okos a paraszt. Főleg ha Györgynek hívják. Vagyis utólag nem mennék el ezért Budapestre. Megvárnám, míg elhozzák Győrbe.De ugye előre nem tudhatjuk, mit látunk majd.

Ezért is mondom!

Azért, ha van busz a fővárosba, és színházba visz, üljenek fel rá. Így legalább össze tudják hasonlítani a győri és a budapesti színjátszást. És az is kiderül, hogy nem mind arany, ami messziről fénylik. Még egy olyan tehetségekkel megrakott kincses barlangban sem, mint a Belvárosi Színház.

írta: Fábián György

Fotó: Amadeus plakát Orlai Produkció

A Portugál Győrben mérföldkő volt. Forgács Péter és társulata mennybe ment. Azóta is ott vannak, ha erről a darabról esik a szó. És ez bizony, lassan már teherré érik. Nem lehet minden hónapot az első igazi szerelmet elhozó májushoz hasonlítani. A Júniust  pedig főleg nem. Forgács Péter előtt azonban le a kalappal. Bátor volt és vállalta az összehasonlítás kockázatát. Közben a színházi keretek feszegetésétől sem riadt vissza.

Egressy Zoltán a színház dramaturgja.  Nem tagadható, Győr is felsorakozott, magam is, az Egressy fanok közé. Valahogy ért a nyelvemen. Valahogy eltalálja a mondatokat. Valahogy mindig azt várom tőle, sírjak és nevessek, és magamra ismerjek. Vagy a vágyaimra. Fejes Endre legjobb tanítványa lehetne. (A Júniusból például én musicalt írnék. Olyat, mint a Jó estét nyár, jó estét szerelem. Az siker lenne.) Nem tudom ismeri-e a mestert, de szikár mondatai, szívhez szóló monológjai, különlegesen beszélő nevei és az a lelket csavaró egyszerűsége méltóvá teszi erre. Mindezek alapján a Június remek prózai darab. Lehetne. De megáll valahol a bukdácsolás és a repülés között. Nem zuhanok le vele a mélységbe, nem emelkedek fel vele a felhők fölé. Csak bukdácsolok. Igaz, ezt elég sokszor szórakozva és meghatódva.

Ezt a darabot még nem mutatták be sehol. Győr az első hely. A szünetben, a büfében akadtak, akik azon a véleményen voltak, értik is hogy miért. És valóban. Az első felvonás olyan kusza, olyan esetleges, olyan szétszórt, hogy a színházi alapkövetelményeket magukban egyáltalán nem sorjázó, a színházat nem tanult, csak élvezni szándékozó nézőben is felvetül a kérdés: hol itt a konfliktus? Kapunk ugyan valami kis jelzést abból, hogy apa és fia is ugyan azt a nőt. De ez elveszik a zűrzavarban. Mert káosz van a nyitó jelenetben, még ha ez egy hihetetlen mesterségbeli bravúrra is adna lehetőséget.   Azonban ezzel a lehetőséggel csak kevesen élnek: Sárközi József kiválóan, Budai Zsófia jól, Balikó Tamás nemes egyszerűséggel.  A többiek próbálnak. Pedig ez már az előadás. 

Egressy párbeszédei a való világot tükrözni próbáló diskurzusok. Ahol mindenki mindenkire rábeszél. Ahol nem egymás kérdéseire válaszolunk. Csakhogy egy ilyen dramaturgia nagy feladat a nézőnek. Hogy mi van? És mint említettem erre a kérdésre még az első felvonás végén sem kapunk választ. Holott jó lenne azért visszamenni a nézőtérre a szünet után, mert szeretnénk látni a folytatást, és nem azért, mert ott hagytuk a novemberi melegben levetett kiskabátunkat a szék karfáján.

Maradjunk még a káosznál. Az edzőteremben kiemelt hangsúlyt kap Bittner doktor úr Mészáros és Killer mellett. Remek kis poénok, de a dráma szempontjából aligha értelmezhetőek. Jó. Mondjuk, az írónak volt egyszer konfliktusa egy Bittnerrel vagy hasonlóval. És ezért beleírja minden művébe. Ahogy Irgácsot vagy a lámát is. Nem baj. Lehetnek ezek a finom, áthallásos darab részek valahol a végtelenben összefutó valóságszálak. Az azonban már probléma, ha nem tudja helyén értékelni a különböző szereplőket az író. Amíg a Portugálban Bittner szerepe megkérdőjelezhetetlen, addig a Júniusban bőven kihúzható lenne. Segítené azt, hogy átéljük azt a cseppnyi már-már feszült helyzetet, amibe a meghatóan játszó Szina Kinga hozna minket. Ő amint megjelenik, már tudom, kicsoda, mit akar, mitől fél, és sejtem, mit érezhet. Azt pedig csak remélni merem, az én kiválasztott főszereplőm ő lesz a darabban. Nem az emberfeletti méreteket öltő Kiss Tünde.

Igen, az emberfeletti méretek. Nem arra célzok furmányosan, hogy egy kettős létra magasságú színészhez, a flegmán és kívül állva játszó Kovács Gergelyhez miért kell lapos cipőben  odaállítani kvázi partnernek, a törékeny és apró termetű Kiss Tündét. Sokkal inkább arról gondolkodnék most az emberfeletti méreteket tekintve, mi a fészkes fenének kell nekem hatszáz négyzetméteres mozgóképen nézni amint a színésznő az ujját csókolgatja, amint gyönyörűen óriási, érett kukorica csőre hajazó fogazatával és kontúrceruzával bajuszosan szépre kihúzott szájával mosolyog? Mi a cél azzal, hogy a kis szarkalábakat is láttató giga szempár, amely kétségkívül vonzó, csábító, kedves, engem néz a darab 120 percéből vagy tizenötön keresztül?

Ott egy ember darabjai a filmvászon. Előtte pedig az igazi színész. Én ez utóbbira vagyok kíváncsi! Mert hiszem, hogy ő tudna a megerősítő szándék nélkül is jó lenni. Mert láttam az Illatszertárban és tudom, képes angyallá válni. De ez nem segíti hozzá. Amikor a rendező úgy gondolja, nem elég számára, hogy a színészei ott legyenek, jelen legyenek, és mozit csinál a színházból az csak azt jelentheti, valahol bő volt a gatya.

Az Egressy darabok kamara darabok. A győri színház pedig egy óriási aréna. A kettőt összehozni csak úgy lehet, hogy vattáznak a színpadon. (Vattázásnak hívják egyébként, ha például egy előadásra nem kell el elegendő jegy, és ingyen hívnak meg nyugdíjasokat, diákokat, katonákat és a többieket.) Sem a darab, sem a díszlet nem tölti meg a teret. A szereplők kevesek, a mondatok túl rövidek. Ekkor kell a kivetítés?

Ez azonban már többször kiderült, nem jó. Ha valaki filmet akar csinálni, forgasson. De a színház ereje, a megújulásokkal, új technikákkal együtt is, az élő játék. A most varázsa! Annak a bizonyossága, hogy színész, rendező, író együtt képes a közönségre hatni. Forgács Péter imád vetíteni. Ezt, ha érzéssel adagolja, jó eredményre vezethet. Itt azonban furcsa volt és szükségtelen. Örök törvény, hogy ha egy színész arról beszél, fáj a feje, nem mutogat a saját kobakjára az ujjával. És itt, amikor a hulló falevelek kerülnek szóba, kivetítik őket, nehogy másra gondoljunk, mint az őszi falevelekre. Ez nem jó. De az egész vetítési mizériának a legmarkánsabb példája a hegedű. A hegedű, amelyet Csehov puskájaként tudjuk, hogy egyszer használni fognak. Igen ám, de amikor már azt is tudjuk, mit kell tenni vele, mi történik?

Egy rajzfilm mondja el nekünk, hogy na: ezt nektek!

 Brrrrr. És megint csak Brrrr. Mi van? Eddig voltak a színészek, meg mögöttük a didaktikus, bejátszások Kiss Tündéről, hogy ő mindent lát, meg valóban angyal, meg blablablabla. (megjegyzendő: a színésznőnek valóban filmekben lenne a helye. Jól áll neki a kamera, vagy ő a kamerának). De most bejön a rajzfilm is?

 És akkor még nem is beszéltünk az autós "üldözési" jelenetekről, melyek általában ugyan azok. Nem lehet magyarázat, hogy a pofonegyszerű színpadkép átalakításához kellenek. Komolyan féltem, a végén a kivetítőn megjelenik majd a stáblista is. Szerencsére ez elmaradt, mint a darabnak, a bemutatónak szóló hatalmas tapsorkán is. A színészek közül azonban jó párat kiemelt tapssal jutalmaztak a nézők.

Ungvári István érdemelte ki a legnagyobb hangerőt a nézőtérről. Jogosan. Ungvári a színház „dúvadja” szelídült ismét egy sort. És mindezt egy szerepen belül el is játssza nekünk. Először félünk tőle, aztán elgondolkozunk rajta, végül megértjük, és megkedveljük a figuráját. Remek partnere a többieknek. Ellenpontoz, amikor csak a háttérből kell beszólnia, viszi a prímet, amikor ő a fő alak. Képes arra, megnyissa a szív csakránkat. Már ha van ilyen. A darabbeli feleségét játszó Szina Kinga is közülünk egy hús-vér alak. Nem kételkedünk abban, ami vele történik, nem érezzük sem hazugnak, sem kimódoltnak az alakítását. Szép természetes, megható. Jól bánik eszközeivel, testével, hangjával, és egyetlen mondatával, képes a sírástól a nevetésig vinni minket.

A vendégszereplő, rendezőként Győrben a Kriplivel zseniálisat alkotó Balikó Tamás elérte a szakmájában azt a pontot, amikor már tisztában van vele: Nem játszania kell egy színésznek, csak ott lenni. A színpadon, a történetben, a sorsban, amit az író és a rendező neki adott. És ez mindennél erősebb. Bár tudása révén megtehetné, nem él durva színészi eszközökkel, nem karikíroz, nem túloz el. Van, létezik. És látá a néző, hogy ez jó.

Sárközi József már nem ilyen visszafogott. Ő aztán belead apait, anyait, és na hála Istennek! Mert ő és Budai Zsófia a szürkeség, a megszokottság ellenpárjai. A vígjátéki pontok, akik kibillentenek minket abból, hogy jaj, de szar az élet. Mert az élet egy csoda! Sárközi és Budai első megjelenésüktől kezdve ezt sugallják, és ehhez képesek is egymással és a nézőkel is játszadozni. Szeretni való, ahogy élvezik szerepüket.   

Kovács Gergely kilógott a sorból. Nem csak méretével, hanem azzal is ahogy félvállról vette mindazt, amit ez a darab nyújthatott számára. Megpendített egy húrt a darab elején, és annak zengését hallottuk végig. Hát igen. Zár Rudolfként ő mondja el, nem tud zenélni, csak hangszereket készíteni. Ez pedig egy dallam eljátszásához nem elég. Csodálhatjuk egy szép hangszer külalakját, de hogy mi van benne, csak akkor tudhatjuk meg, ha el kezd rajta valaki játszani. 

 Kiss Tünde például. Ő megpróbálta. Ő megpróbált angyallá válni, és megpróbált varázsolni. És ez, amikor résnyire szűkítettem a szemem és nem veszem észre, hogy minduntalan felvillan önnön nagyságánál százszorosan nagyobb képe a vetítővásznon feszül, sikerült is neki. A szerep és még a szereplő neve is nagyon illik hozzá. Én a helyében felvenném ezt a nevet: Bíbor lili. Mert ő tényleg olyan bíborlilis. Naivaként szerethető, átölelhető, visszatapsolható.

A Június a győri novemberben minden hibája ellenére kedves nyár illatot varázsol. És azok, akik nem adják fel, és a szünetben elfogyasztott pezsgő után visszamennek a második felvonásra, remek színházi pillanatokat láthatnak. Amikor ott vannak a jelenetben Balikó, Szina, Kovács és Ungvári! Tök mindegy mi van a kivetítőn, mekkorák a díszletek. Játszanak, és úgy telik meg feszültséggel az óriási terem, ahogyan az kell.  Itt már nincs gyors és kapkodó dramaturgia. Itt az érthető és befogadható színházi párbeszédet adja szereplői szájába az író. Itt erősödik fel minden, és itt érezzük meg igazán, nincsenek nagy tragédiák az életünkben, mint ahogy igazán nagy beteljesülések sem. Csak mi vagyunk.

És ebbe a mi-be nagyon is beleférnek a kis epizódok. Köszönet a színészeknek, akik próbálják a nagyszínpadi űrt kitölteni. Kedvesek, poénosak, önmagukban is értelmezhetőek. Janisch Éva, Jáger András, Pingiczer Csaba, Mohácsi Attila, Venczel Kovács Zsolt, Bende Ildikó, Klinga Péter, Fehér Ákos, Hegedűs Ildikó, Pörneczi Attila egy-egy életet mutat fel. Persze nem róluk szól a darab. A hangjával mindig csodásan zengzetes Bede Fazekas Csaba, valamint a puszta megjelenésével hangulatot teremtő Szilágyi István is a nézők kedvére való. Akárcsak a feszes forró nadrágokban élő díszletként pompázó tánckar: Frank Szabina, Német Eszter, Tóth Eszter, Virágh Tímea és Warga Ágnes.

Forgács Péter rendezőként, annak ellenére, hogy számtalan helyen lehet belekötni egy ilyen darab ilyen formátumú megjelenítésében, mégis sikert ért el. Nem hiszem, hogy a Június lefutja majd a Portugál szériáját, ám amíg műsoron lesz, a bérletesek örülhetnek. Meghatódhatnak egy kicsikét. Nevetgélhetnek egy kicsikét. Kár, hogy nem nagyon, de hát ugye ne legyünk telhetetlenek. Nem lehet minden hónapot az első szerelmet meghozó (Portugál) májushoz hasonlítani. 

írta.

Fábián György

 Fotó: Győri Nemzeti Színház - gyoriszinhaz.hu

Képen: Szina Kinga és Kovács Gergely

A legenda szerint Shakespeare Erzsébet királynő kérésére két hét alatt írta meg a darabot. Nos, ez látszik, hallatszik is rajta. Most mit tegyünk, még a MESTERRŐL is ki kell néha mondani, hát írt ő ennél sokkal jobbakat. De akkor jön az örök kérdés, miért is állították színre? Csak nem azért, mert volt egy jól idomítható kutyájuk?

Hogyan működik ez a színházban? Jön a rendező az ötletével és az igazgató azt mondja OK. Vagy az igazgató találja ki, hogy ez legyen és megkéri a rendezőt, aki azt mondja OK? Esetleg a dramaturg áll elő egy javaslattal? A Windsori most aktuális, most jó, most van benne valami? Netán a vezető színész szeretné megmutatni, mit is tud kihozni magából ?

Mivel nem tudom a választ, most megfogadtam, el fogok járni, a Győri Nemzeti Színház évekkel ezelőtt elindított premier előtti beszélgetéseire. Ezek az aktuális bemutatókról szólnak. Előre! Megmondva mit miért és hogyan. Most nagy szükségem lett volna arra, hogy egy ilyenen részt vegyek, mielőtt a Windsori víg nőket megnéztem. Ezen előre magyarázó dumaparti hiányában azonban egyik unalomból a másikba estem csak. És sajnos nem csodálkozhattam azon sem, hogy a tapsrendben a legnagyobb ovációt a színre háromszor lépő hajbókoló kutya kapta. Na ezt jól tudta Shakespeare ebben a darabban is: kutya az kell! 

Valló Péterről sok minden elmondható, de az nem hogy tehetségtelen rendező. Neki mindig volt elképzelése arról, mi történik a színpadon. Vélhetően itt is. Ám hogy micsoda?

Már ott csuklik meg a gondolatmenet, hogy miért kell a rendezőnek egyben díszlettervezőnek is lennie? Mert akit felkért, az nem adta azt, amit kért tőle? Mert nem tervezőre, hanem kiszolgálóra volt szüksége? Mert a daru az marha jó ötlet és pont. Nem kell semmi más? Vagy azért,mert Valló is eljutott oda, hogy mindenről ő tudja a legtöbbet, és nem kellenek tanácsadók?

Nem szeretnék pikirt lenni, meg kiírt sem, de mégis az vagyok és leszek. Talán mert szeretném rávenni az embereket, mindenki végezze a maga munkáját (a színházban is), és adjon lehetőséget arra, hogy a másik a is ezt tegye. Akkor majd az össztermék az esetek többségében a csapatmunkát igazolja.

Valló elveszett a saját díszlettervezői ötletének kényszerű mozgatásában. Kétségtelen tény, hogy a hajódaru által levegőbe emelt kád és ruháskosár látványos perceket hoznak, de aztán semmi több. Semmi érdekes, amit ne lehetne két létrával és húsz méter ruhaszárító kötéllel éppen így, csak ezred ennyi költségből megoldani. 

A darab elején, amikor mintha valami ötlet lenne abban, hogy napjainkba helyezi a jelmeztervező is a mesét, a daru mozgása azt sejteti, most ezt az alvó dagadékot átemeljük egy másik létsíkba. Ott próbáljon magával mit kezdeni! De ez sem jön be. Egyszerűen csak kiemel a daru, és soha nem rak helyre. Sem minket, sem a szereplőket. Egyébként érdekes játék lehetett volna ebből. Az eredeti mese szerint Falstaff száműzetik az udvarból, és az egykori úr, ma csak úrhatnámkodó nemes. Vagyis a fényes külsőségekből egy daru beemelhette volna a nyomor, a hitelek, a csalások világába, ám nem így történt. Az üzenet így megfejthetetlen.

Jó! Tudom. Nem kell mindig az üzenetet keresni. Ez igaz. Ám akkor szükségszerűvé válik ez a fajta nézői reakció, ha nincs sem átélhető, sem igazán szórakoztató, sem elgondolkodtató dolog a színpadon. Mert őszintén, ha valami jó, ha valami elvarázsol, ki nem tojik rá, van-e üzenete? Nem számít. De ha semmi sincs, az már nem semmi - ahogy Besenyő Pista bácsi mondja az Igazam van monológjában. 

A színészek igazán igyekeznek, hogy  maian legyenek középkoriak, és valahogyan áthidalják a csekély fél évezrednyi távlatot, ami elválasztja őket attól, hogy egy korhű komédiát adjanak elő. Lófarok, bőrszerkó, piros nadrág, napszemüveg. És mindehhez ötvenévnyi múlt a színpadon. Ezek nem elegendő kellékek ahhoz, hogy igazán erős epizódszereplők legyenek Rupnik Károly és Jáger András. Igaz, a szövegük sem volt bőre eresztve. Ezzel a kevéssel Jáger élt jobban, aki kollégájánál talán kevésbé akarta eljátszani az iszákos tolvajt. Sokkal inkább hagyta, hadd próbálják meg figuráját helyére tenni a mondatai apró, finom gesztusai. Rupnik erős színeket hozva ismét úgy himbálódzott magassarkú bakancsában a színpadon, mint maga a lófarok, melyet hajához fogattak a fodrászok. És ki tudja, hogyan zárja magában - minősítve munkáját a függöny összemenetele után az estét? Hiszen őt a közönség szereti, elfogadja, de hát hihet-e nekünk a saját gyerekünk, akit csak dicsérünk és szeretgetünk? Szerintem ő tudja a kérdésre a választ.

Kiket láthatunk a ténfergő és most egyáltalán nem jó, nem ide való  tánckari tagokon kívül a színpadon még?  A színház leismertebb arcait. Vagyis ilyen szempontból miden adott volt ahhoz, hogy jó előadás szülessen. Miért nem lett az? Miért nincs 1-2 jelenet kivételével 8 napon túl is élményt adó jelenet? Miért nem nevetek őszintén egy vígjátékon? Sokadszor érzem: lehet nem az ő hibájuk.

Ám mindezek mellett lehetett szeretni a majdnem vérbő Janisch Évát, a magát mindig pontosan adó, és ezért hihető Török Andrást, a szakmailag szikárra szomorodott Posonyi Takács Lászlót (jaj csak egyszer venné lazábbra a figurát! Nem kell minden kemény szerepet keményen játszani. Főleg akkor nem, ha nincs meg az ellensúly a partnerek játékában, ha nem félnek tőle, ha nincs tekintélye.) Aki azonban igazán kilógott az epizóderek "kedvesek,győriek, szeretjük őket" kategóriájából, az Pingiczer Csaba. Az ő Keszegje most végre valamit hozott. Valami mást. Valami izgalmat. Valami ínycsiklandót. Túljátszott volt, de mégis igazi. Maníros, de őszinte. Élvezetes és szánandó.Keszegtől kaptam azt, amit elvárnék az egész színháztól, hogy rígasson meg, vagy éppen nevettessen. Keszegtől és még egy színésztől.

Ungvári Istvántól. Ő, ellentétben Posonyi Takáccsal engedett önmagából. És ez nagyon jót tett. Azzal, hogy maradt kemény, következetes, de mégis finom és néha lágy, éppen úgy vett le a lábamról, mint ahogy önmaga ájult el egy korty pálinkától a darab szerint. Nyilván nem lehet berúgni fél perc alatt, de mégis. Nyilván nem lehet egy színésznek bizonyítani, ez csapatmunka, de mégis. Ungvárinak még az öltönyét,és a napszemüveges álruháját is elhittem. Ő elvitt oda ahova akart. Egymaga. No talán egyszer, a fogadóban lábadozó Falstaff jelenetben Csankó Zoltán segített neki ebben, egyébként pedig ugyancsak keresgélhette a játékostársakat.

A nők. Kikerülhetetlen szereplői a darabnak, minthogy címen lettek nevezve, és ezáltal elég keményen exponálták őket. A két kiváló színésznőt nem csak tisztelem, de szeretem is. Ezek az érzések azonban kevesek ahhoz, hogy elfogadjam, hogy csinos - időnként vetkőzgető - kellékei a shakespeare-i modernizálásnak. Pedig imádtam volna, hogy valóban ők forgassák a darut, amely időnként szétszed, de talán egyszer helyére is emel mindent. Agócs Judit és Szina Kinga mindent megpróbál, de mégsem tudnak áttörni azon a burkolaton, amelyet a rendezői semmi szándék épített köréjük. A szándék amely valójában szándéktalanság és sem bohózatot nem engedett játszani, sem drámát nem csinált a nők jeleneteiből. Sajnos a Windsori víg nőket sem vidámnak, sem elégedettnek nem láttam. Felszabadultnak pedig pláne nem. Sárközi Józsefen, Fejszés Attilán, a nők kötelező kísérőin,  "lötyögnek" a jelmezek. Előbbinek túl szűkös  a szerepe, utóbbinak túl kevés. Mindketten más kaliberek. Egyikük a Rinocérosz ereje, másikuk a János Vitéz népies szárnyalása. Nem idevalók. Akárcsak Sík Frida egyszerűsége.Bár az ő javára írható, hogy fehér csipke alsóneműben nagyon jól mutat a színpadon. (Kellemes és üdítő tisztaság Karácsony Gergely apródja. Ő magában és néha észrevehetően nevet ezen az egészen. Kár hogy nézőként ez nem igazán adatik meg nekünk.)

És jöjjön a címszereplő. Pardon, akinek a címszereplőnek kellett volna lennie, csak állandóan félre vezet ez az átkozott ravasz lándzsadobáló! Szóval, Falstaff. Csankó Zoltán gumiruhába öltöztetve. Szuszogva és kövérségét, amely láthatóan csak kellék volt számára vonszolva végig két felvonáson.. Miért tömték meg mint egy libát műhájjal, ha a darabot modern környezetbe helyezték? Hiszen az már eleve "elemelés". Miért nem lehetett saját maga? A hányást miért kellett valódinak látszó műhányással jelezni ruháján, ha pofonjait, amitől haverjai elesnek és röpülnek két métert, a levegőbe méri? Hol van vége az útvesztőnek, amely hol erre, hol arra tekeregve, az egyenes szándék és gondolat ösvényét nem ismerve próbál kiutat találni önmaga és a néző számára?

Csankó tekintély. Szólhatott volna, hé, tudom én a zsírpárnák nélkül is adni a dagadtat. Gáti Oszkár állítólag bejelentett egykor, lesz ő Velencei Mór festés nélkül is. Mert a mórság belül van. Akárcsak az igazi falstaffság. Mérlegre téve a két megközelítést messze Gátinak volt igaza. (Még akkor is, ha jól emlékszem, azért kicsit csak festette magát Othello-ként.) Csankó  jó színész van egy csomó jó mozdulata,gesztusa, egyet téveszt csak el. Bár kétségtelenül ő a főszereplő, ám csak akkor válhat azzá, ha időnként teret ad másoknak is. Nem lehet királykodni, mikor koldust kell játszania. Főleg akkor nem, amikor magára marad és már szerep szerint sem kell nagyúrnak látszania.  Se nem haragudtam figurájára, se nem sajnáltam, se nem örültem vele. Közömbös maradt. Több alázat, nagyobb siker.Tartom én. 

És hiába érzi úgy, nagyot alkotott, lehet időnként ez még el is hihető, de ő az a tipikus csatár, aki négy gólt is lő egy meccsen, és ettől nyugodtan és boldogan alszik, de nem veszi észre, hogy közben aznap a csapata 6-4-re kikapott.

Ja és hogy feltegyem az íre a pontot. A darab plakátja is egyedülállóan fantáziátlan és nem is szép. Talán ha kutya képét teszik ki rá....

írta: Fábián György

Fotó Győri Nemzeti Színház. Jáger András, Posonyi Takács László, Rupnik Károly

A Győri Balett 35 éve szolgál a város és az ország gyönyörűségére. A kezdeti lángoló szerelem mára már biztonságot nyújtó szeretetre változott, de ez minden kapcsolat, még a színház, balett és a néző közötti kapcsolatban is érthető, értelmezhető, és még mindig sok szépséget hordozó erősség. A simogatásoknak már nagyobb szerep jut, mint a velőt rázó megmozdulásoknak. A viharos érzelmek korszaka lezárult, most a békés középkor következik. Legalább is erre utalnak a Generációk darabjai.

Remek ötlet volt, hogy a kezdetekre úgy emlékeznek, hogy Markó Iván két klasszikusát gondolják újra. Emlékezetes, hogy a Bolerót és a Carmina Buránát, vagyis a Nap szeretteit is letiltotta Markó, és ezzel, bár nem hiszem, nagyon jót akart, de mégis jót tett a magára hagyott társulattal. Akkor álltak saját lábukra, akkor nevelték ki magukból vezetőiket, akkor fogalmazták meg első parázsló gondolataikat. Most emlékeznek egy kicsit. Nyilvánvaló, bármennyire is örülnének ennek sokan, hogy az eredeti műveket nem lehet továbbra sem színre vinni, de egy érdekes ívet meg lehet próbálni húzni 1979 és 2014 között. Két korban is egymástól távol gondolkozó és dolgozó koreográfust kértek fel arra, hogy a Bolerót és a Carmina Buránát vigye a közönség elé. És bár a műsorfüzet mint mindig, most is jól mesél a koncepciókról, kedves gesztus lett volna, ha élő hang is mesél valamit a Boleró előtt. Annál is inkább, mert az alig húsz perces rész, és az utána közvetlenül következő szünet elég tág teret ad arra, hogy az ember valamiféle hiányérzetről számoljon be barátainak, ismerőseinek. Pedig Lukács András Bolerójából semmi sem hiányzott.

Minden a helyén volt, és minden úgy működött, ahogyan azt a koreográfus elképzelte. Talán a fényváltások voltak kissé suták és feleslegesek, és a nézőknek jobban kedvező, ám a látványt nem csorbító néhány lámpát még bekapcsoltathatott volna. Ez azonban apróság a formalista, tökéletes testek és tökéletes mozdulatok által előadott felvilági, vagy akár azt is mondhatom alvilági bálnak.A forma fogságba ejtette Lukácsot és nézőként ezt egyáltalán nem kell sajnálnunk. Mintha tükörbe néznénk. Pontosan azt láthatjuk ebben a Boleróban, amit akarunk, vagyis azt, akik mi vagyunk. Nincs szájba rágott mese, nincs történet, nincs megszokott érzelmi kilengés, nincs szerelmes vágyakozó vihar, nincs fokozódó hangulat a zenére, nincs testiség - bár, és ezt most a fények javára kell írni, a férfi táncosok úgy néznek ki, mint a 300 című film spártai katonái. Fantasztikusan erősek és magabiztosak. A nők ehhez megfelelően gyönyörűek. Pompáznak. Jó, tudom, egy balettban nem ezek a leginkább előtérbe kívánkozó szempontok, de mivel a balettos teste ad át gondolatot a néző szívének, hát mégiscsak jelentősek. 

A Boleró tehát egyfajta húszperces önanalízis. Mi mit gondolunk magunkról, mi mit gondolunk a világról? Milyenek vagyunk, milyenek látunk másokat. Formalista magasiskola a mozgásról. Amolyan letisztulás és elvonatkoztatás. Jövőkép. Egy tánc ufo, vagy egy a jövőből hozzánk érkezett üzenet. Egy balett csoportos terminátor. Szóval mindenképpen érdemes arra, hogy megnézzék. Bár igazából akkor ütött volna nagyot, ha a másik húsz percet, amely általában még szükséges egy táncest első részéhez, mondjuk az eredeti, győri Boleró eltáncolásával teszik teljessé. A 35 évnyi munkának és fejlődésnek, útnak így lett volna igazán szépséges igazsága.Ekkor láthattuk volna, honnan hova jutott el a Győri Balett.

A Carmina Burana más terület. Jurij Vámos már a koreográfusok idősebb nemzedékéhez tartozik. Neki már minden meg volt. Ő már bejárta saját útját addig a pontig, míg magára találhat. Most már úgy tűnt őt is csak a formák érdeklik. Vagyis a leegyszerűsödés, a letisztulás. Ezt az összképet csak a didaktikus hatalmas fa vetítés zavarja meg. Ahol , hogy még egyértelműbb legyen, amit ezek szerint maga a tánc még az elképzelője szerint sem tud megmutatni, hogy van a tél, aztán jön a tavasz, és kivirágzik a fa, majd zöldbe borul, és minden összeforr egy nagy gigantikus szerelmeskedésben.  Az üres táncszínpad hatalmas koncentrációt kíván, és ha valaki nem akar mesét mondani, csak egy kiváló muzsikára néhol aerobik órára emlékeztető gyakorlatokat bemutatni, akkor ne tegyen fel a háttérbe egy meseképet. Anélkül erősebb és magabiztosabb lehetett volna. 

És az sem árt, ha jó zenét választ. Már nem úgy értem, hogy Orff ne írt volna jó dalokat, ám nem mindegy melyik feldolgozást teszik be a lejátszókba. Amikor a 18 -ik sorban is hallom, ahogy a balettcipők súrlódnak, nyikorognak a színpadon, nem hiszem, hogy ez a mellbevágó zene eltalálhat. Ennek a zsigereinkben is szólni kell, és nem csak a hangerejével, hanem a minőségével is. Kinek a felvétele volt ez?  

A világosítás itt viszont a topon volt.Szintén 35 éves Győri Balettos hagyomány, hogy a fények szinte önálló előadások. Csodás és mostanában divatos, szögletesre húzott fényutcák, erőteljes és pontos váltások, valamint a nézőnek kedvező, jól láthatóság erősítették a szerelmes élet igenlő történet kibontását.

írta: Fábián György 2014.10.19.