A legenda szerint Shakespeare Erzsébet királynő kérésére két hét alatt írta meg a darabot. Nos, ez látszik, hallatszik is rajta. Most mit tegyünk, még a MESTERRŐL is ki kell néha mondani, hát írt ő ennél sokkal jobbakat. De akkor jön az örök kérdés, miért is állították színre? Csak nem azért, mert volt egy jól idomítható kutyájuk?

Hogyan működik ez a színházban? Jön a rendező az ötletével és az igazgató azt mondja OK. Vagy az igazgató találja ki, hogy ez legyen és megkéri a rendezőt, aki azt mondja OK? Esetleg a dramaturg áll elő egy javaslattal? A Windsori most aktuális, most jó, most van benne valami? Netán a vezető színész szeretné megmutatni, mit is tud kihozni magából ?

Mivel nem tudom a választ, most megfogadtam, el fogok járni, a Győri Nemzeti Színház évekkel ezelőtt elindított premier előtti beszélgetéseire. Ezek az aktuális bemutatókról szólnak. Előre! Megmondva mit miért és hogyan. Most nagy szükségem lett volna arra, hogy egy ilyenen részt vegyek, mielőtt a Windsori víg nőket megnéztem. Ezen előre magyarázó dumaparti hiányában azonban egyik unalomból a másikba estem csak. És sajnos nem csodálkozhattam azon sem, hogy a tapsrendben a legnagyobb ovációt a színre háromszor lépő hajbókoló kutya kapta. Na ezt jól tudta Shakespeare ebben a darabban is: kutya az kell! 

Valló Péterről sok minden elmondható, de az nem hogy tehetségtelen rendező. Neki mindig volt elképzelése arról, mi történik a színpadon. Vélhetően itt is. Ám hogy micsoda?

Már ott csuklik meg a gondolatmenet, hogy miért kell a rendezőnek egyben díszlettervezőnek is lennie? Mert akit felkért, az nem adta azt, amit kért tőle? Mert nem tervezőre, hanem kiszolgálóra volt szüksége? Mert a daru az marha jó ötlet és pont. Nem kell semmi más? Vagy azért,mert Valló is eljutott oda, hogy mindenről ő tudja a legtöbbet, és nem kellenek tanácsadók?

Nem szeretnék pikirt lenni, meg kiírt sem, de mégis az vagyok és leszek. Talán mert szeretném rávenni az embereket, mindenki végezze a maga munkáját (a színházban is), és adjon lehetőséget arra, hogy a másik a is ezt tegye. Akkor majd az össztermék az esetek többségében a csapatmunkát igazolja.

Valló elveszett a saját díszlettervezői ötletének kényszerű mozgatásában. Kétségtelen tény, hogy a hajódaru által levegőbe emelt kád és ruháskosár látványos perceket hoznak, de aztán semmi több. Semmi érdekes, amit ne lehetne két létrával és húsz méter ruhaszárító kötéllel éppen így, csak ezred ennyi költségből megoldani. 

A darab elején, amikor mintha valami ötlet lenne abban, hogy napjainkba helyezi a jelmeztervező is a mesét, a daru mozgása azt sejteti, most ezt az alvó dagadékot átemeljük egy másik létsíkba. Ott próbáljon magával mit kezdeni! De ez sem jön be. Egyszerűen csak kiemel a daru, és soha nem rak helyre. Sem minket, sem a szereplőket. Egyébként érdekes játék lehetett volna ebből. Az eredeti mese szerint Falstaff száműzetik az udvarból, és az egykori úr, ma csak úrhatnámkodó nemes. Vagyis a fényes külsőségekből egy daru beemelhette volna a nyomor, a hitelek, a csalások világába, ám nem így történt. Az üzenet így megfejthetetlen.

Jó! Tudom. Nem kell mindig az üzenetet keresni. Ez igaz. Ám akkor szükségszerűvé válik ez a fajta nézői reakció, ha nincs sem átélhető, sem igazán szórakoztató, sem elgondolkodtató dolog a színpadon. Mert őszintén, ha valami jó, ha valami elvarázsol, ki nem tojik rá, van-e üzenete? Nem számít. De ha semmi sincs, az már nem semmi - ahogy Besenyő Pista bácsi mondja az Igazam van monológjában. 

A színészek igazán igyekeznek, hogy  maian legyenek középkoriak, és valahogyan áthidalják a csekély fél évezrednyi távlatot, ami elválasztja őket attól, hogy egy korhű komédiát adjanak elő. Lófarok, bőrszerkó, piros nadrág, napszemüveg. És mindehhez ötvenévnyi múlt a színpadon. Ezek nem elegendő kellékek ahhoz, hogy igazán erős epizódszereplők legyenek Rupnik Károly és Jáger András. Igaz, a szövegük sem volt bőre eresztve. Ezzel a kevéssel Jáger élt jobban, aki kollégájánál talán kevésbé akarta eljátszani az iszákos tolvajt. Sokkal inkább hagyta, hadd próbálják meg figuráját helyére tenni a mondatai apró, finom gesztusai. Rupnik erős színeket hozva ismét úgy himbálódzott magassarkú bakancsában a színpadon, mint maga a lófarok, melyet hajához fogattak a fodrászok. És ki tudja, hogyan zárja magában - minősítve munkáját a függöny összemenetele után az estét? Hiszen őt a közönség szereti, elfogadja, de hát hihet-e nekünk a saját gyerekünk, akit csak dicsérünk és szeretgetünk? Szerintem ő tudja a kérdésre a választ.

Kiket láthatunk a ténfergő és most egyáltalán nem jó, nem ide való  tánckari tagokon kívül a színpadon még?  A színház leismertebb arcait. Vagyis ilyen szempontból miden adott volt ahhoz, hogy jó előadás szülessen. Miért nem lett az? Miért nincs 1-2 jelenet kivételével 8 napon túl is élményt adó jelenet? Miért nem nevetek őszintén egy vígjátékon? Sokadszor érzem: lehet nem az ő hibájuk.

Ám mindezek mellett lehetett szeretni a majdnem vérbő Janisch Évát, a magát mindig pontosan adó, és ezért hihető Török Andrást, a szakmailag szikárra szomorodott Posonyi Takács Lászlót (jaj csak egyszer venné lazábbra a figurát! Nem kell minden kemény szerepet keményen játszani. Főleg akkor nem, ha nincs meg az ellensúly a partnerek játékában, ha nem félnek tőle, ha nincs tekintélye.) Aki azonban igazán kilógott az epizóderek "kedvesek,győriek, szeretjük őket" kategóriájából, az Pingiczer Csaba. Az ő Keszegje most végre valamit hozott. Valami mást. Valami izgalmat. Valami ínycsiklandót. Túljátszott volt, de mégis igazi. Maníros, de őszinte. Élvezetes és szánandó.Keszegtől kaptam azt, amit elvárnék az egész színháztól, hogy rígasson meg, vagy éppen nevettessen. Keszegtől és még egy színésztől.

Ungvári Istvántól. Ő, ellentétben Posonyi Takáccsal engedett önmagából. És ez nagyon jót tett. Azzal, hogy maradt kemény, következetes, de mégis finom és néha lágy, éppen úgy vett le a lábamról, mint ahogy önmaga ájult el egy korty pálinkától a darab szerint. Nyilván nem lehet berúgni fél perc alatt, de mégis. Nyilván nem lehet egy színésznek bizonyítani, ez csapatmunka, de mégis. Ungvárinak még az öltönyét,és a napszemüveges álruháját is elhittem. Ő elvitt oda ahova akart. Egymaga. No talán egyszer, a fogadóban lábadozó Falstaff jelenetben Csankó Zoltán segített neki ebben, egyébként pedig ugyancsak keresgélhette a játékostársakat.

A nők. Kikerülhetetlen szereplői a darabnak, minthogy címen lettek nevezve, és ezáltal elég keményen exponálták őket. A két kiváló színésznőt nem csak tisztelem, de szeretem is. Ezek az érzések azonban kevesek ahhoz, hogy elfogadjam, hogy csinos - időnként vetkőzgető - kellékei a shakespeare-i modernizálásnak. Pedig imádtam volna, hogy valóban ők forgassák a darut, amely időnként szétszed, de talán egyszer helyére is emel mindent. Agócs Judit és Szina Kinga mindent megpróbál, de mégsem tudnak áttörni azon a burkolaton, amelyet a rendezői semmi szándék épített köréjük. A szándék amely valójában szándéktalanság és sem bohózatot nem engedett játszani, sem drámát nem csinált a nők jeleneteiből. Sajnos a Windsori víg nőket sem vidámnak, sem elégedettnek nem láttam. Felszabadultnak pedig pláne nem. Sárközi Józsefen, Fejszés Attilán, a nők kötelező kísérőin,  "lötyögnek" a jelmezek. Előbbinek túl szűkös  a szerepe, utóbbinak túl kevés. Mindketten más kaliberek. Egyikük a Rinocérosz ereje, másikuk a János Vitéz népies szárnyalása. Nem idevalók. Akárcsak Sík Frida egyszerűsége.Bár az ő javára írható, hogy fehér csipke alsóneműben nagyon jól mutat a színpadon. (Kellemes és üdítő tisztaság Karácsony Gergely apródja. Ő magában és néha észrevehetően nevet ezen az egészen. Kár hogy nézőként ez nem igazán adatik meg nekünk.)

És jöjjön a címszereplő. Pardon, akinek a címszereplőnek kellett volna lennie, csak állandóan félre vezet ez az átkozott ravasz lándzsadobáló! Szóval, Falstaff. Csankó Zoltán gumiruhába öltöztetve. Szuszogva és kövérségét, amely láthatóan csak kellék volt számára vonszolva végig két felvonáson.. Miért tömték meg mint egy libát műhájjal, ha a darabot modern környezetbe helyezték? Hiszen az már eleve "elemelés". Miért nem lehetett saját maga? A hányást miért kellett valódinak látszó műhányással jelezni ruháján, ha pofonjait, amitől haverjai elesnek és röpülnek két métert, a levegőbe méri? Hol van vége az útvesztőnek, amely hol erre, hol arra tekeregve, az egyenes szándék és gondolat ösvényét nem ismerve próbál kiutat találni önmaga és a néző számára?

Csankó tekintély. Szólhatott volna, hé, tudom én a zsírpárnák nélkül is adni a dagadtat. Gáti Oszkár állítólag bejelentett egykor, lesz ő Velencei Mór festés nélkül is. Mert a mórság belül van. Akárcsak az igazi falstaffság. Mérlegre téve a két megközelítést messze Gátinak volt igaza. (Még akkor is, ha jól emlékszem, azért kicsit csak festette magát Othello-ként.) Csankó  jó színész van egy csomó jó mozdulata,gesztusa, egyet téveszt csak el. Bár kétségtelenül ő a főszereplő, ám csak akkor válhat azzá, ha időnként teret ad másoknak is. Nem lehet királykodni, mikor koldust kell játszania. Főleg akkor nem, amikor magára marad és már szerep szerint sem kell nagyúrnak látszania.  Se nem haragudtam figurájára, se nem sajnáltam, se nem örültem vele. Közömbös maradt. Több alázat, nagyobb siker.Tartom én. 

És hiába érzi úgy, nagyot alkotott, lehet időnként ez még el is hihető, de ő az a tipikus csatár, aki négy gólt is lő egy meccsen, és ettől nyugodtan és boldogan alszik, de nem veszi észre, hogy közben aznap a csapata 6-4-re kikapott.

Ja és hogy feltegyem az íre a pontot. A darab plakátja is egyedülállóan fantáziátlan és nem is szép. Talán ha kutya képét teszik ki rá....

írta: Fábián György

Fotó Győri Nemzeti Színház. Jáger András, Posonyi Takács László, Rupnik Károly