Na, most ismét a szakítás próbáját kell kiállnia mindazoknak, akik arról vannak szentül meggyőződve, hogy létezik a kőszínházi magas színjátszás. Már ami a színvonalat illeti. Oszt más semmi. Vagy mégis: létezik a padlásokban, osztálytermekben, kis csarnokokban, és uzsonna szagú ebédlőkben előadott amatőr-izmus. Jelentem, ez korábban sem volt igaz, és most pedig főleg nem. Győrben főleg nem! Erre bizonyság a RÉV Színház Liliom előadása. Bizonyosság vagy négy-öt okból is. Ezek pedliglen a következőek: 1. Rendezés. 2. Színészek. 3. Díszlet. 4. - 5. Ezek most nem jutnak eszembe, de a végére talán kiderül.
De ne kapkodjunk, menjünk sorjában! Ám előre szólok! Amikor beültem az előadásra, kicsit feszengtem, amikor kijöttem elkötelezett rajongóvá váltam. Mert ilyen minőséget, a feltételezett háttérrel, nagyon komoly teljesítmény létrehozni!
- Amikor egy társulat, amelynek tagjai nem hivatásosok, de simán megállnák a helyüket bármelyik nagyszínházas darabban is, de erről megint csak később. Szóval amikor az úgynevezett amatőr világ éled meg, és lép a képzeletbeli deszkákra, sok féle averzióval kell megküzdenie. Nyilván a RÉV Színház szőrös tökű legénysége és leánysága ár régen túl van ezen a kategorizált másságon, ám én azt gondolom, mégis munkálhat bennük némi kétség, amikor egy olyan mű szövegkönyvéhez ülnek le, mint Molnár Ferenc Lilioma. Mert nem elég, hogy meg kell húzni az eredeti művet, de még jól is kell csinálni azt! Mivel dramaturg nem szerepel a címlapon, gyanítom, ez a munka is a rendezőre, Korányi Bálintra hárult. Ha ő volt, ha más, remek munkát végzett. A siker titka az, hogy az adott hosszúságban elmondható és eljátszható legyen minden. Mivel szándék a középiskolás korosztály megszólítása, nekik nem lehet hosszabb a darab másfél óránál. És ebbe az időbe belesűríteni vagy öt-hat élettörténetet?
Korányi Bálintnak sikerült. Sikerült az is, hogy a különleges teret kihasználva, amit a Rómer ház egyik csarnokában találtak ki, a nézőket szinte magára húzta a történet. A színpadi részen előre, oldalt is játszanak a színészek, és a nézők nem tudják elkerülni azt, hogy a mese beszippantja őket. Mert látható a vér, érezhető a szerelem illata, és az elmúlás szürkesége is együtt borul játszóra és nézőre egyaránt, hogy a darab „megoldás” jelenetében aztán mégis legyen nekünk vigasz. A rendezőnek természetesen nem elég, ha jól húz, ha jók az elképzelései. Azokat valóra is kell váltania. A Liliomban ez sikerült. Bár gyanítom, a társulat közösségi energiáit érezve, itt is számíthatott a színészek segítségére. A Liliom így válhatott olyan előadássá, amely már az első pillanattól kezdve jó ritmusban (itt-ott vannak döccenők csak benne), szorítja egyre keményebben össze a szívünket, hogy aztán egy kicsit a végén, amikor már sírtunk és elkeseredtünk, apró feloldást és reményt adjon nekünk! A remény és a katarzis összefonódik, és ennél többet színház nem adhat, kevesebbet nem is akarhat adni a nézőknek. Jól jellemzi a Liliom RÉV Színházi bemutatójának az erejét az a tény, hogy a közel ötvenfős nézőtéren, ahol zömében középiskolások ültek, a megszokott, egyáltalán nem elítélendő, vagy kivetendő, csak tényként számos eseményen észlelhető, zajok és zörejek, a csetelés, a pusmogás, az izgés és a mozgás egyszerűen megszűnt az első öt perc után. A nézőtér figyelt!
- Volt mire. A színészek, akiknek nem ez a fő hivatásuk, bár lehetne, varázslatosak voltak. Herman Brigitta Julikája egyszerűen bebújik a bőrünk alá. Egyszerű, tiszta, nem akar ő más lenni, mint Julika. És ez remekül megy is neki. Pontosan annyit csinál, ami ehhez kell. Nem játszik túl semmit. Ettől azonnal hisszük, amit érez, amit gondol, és tudjuk, nagyon igaz lehet, hogy van, amikor a pofonok is olyanok, mintha simogatnák az embert. Kovács Viktória Máriának Marika szerepében az a dolga, hogy fel tudja mutatni a közös sorsból, de más utakra induló cselédlányok párhuzamos életét. Szépen csinálja. Az ő szerepe untermann szerep, ám ezek nélkül aligha formálódhatna ki az egész történet. Szántó Dániel, mint Hugó ebben sokat segít neki. De ő igazán a szinte szótlan írnok szerepében lesz nagyon kifejező. Tekintete, apró grimaszai, mozdulatai erősítik a fogalmazóként nagyszerű Varjú Nándort és magát a darab utolsó perceit. Varjú egyébként végig üli a darabot a nézőtéren. Kicsit félelmetes, kicsit nevetséges. Aztán kiderül, miért. Mert ő mindent lát és mindent tud. Játéka nemes, egyszerű, pontos. Nem enged a csábításnak, hogy ezt a fontos szerepet valami plusz gegesítet előadásformával adja elő. Köszönet érte. A gegeket meg kell hagyni a Liliomban másoknak. Például a kapitányt, Linzzmann-t és dr. Reichet játszó Nagy Zsoltnak. Egyszerűen imádni való, amikor vállait felhúzva rendőr. A kis botja nagy szándékot takar. Képeslap figura, akárcsak a többiek is. Mint a vursliban a mézeskalácsosnál a túlzóra rajzolt képek a mézeskalács szívek közepén. De nem csak nevetek rajta, hanem félek is tőle. Rendőrként főleg.
És ha már a poénok. Ki gondolná, hogy a fényképész nőt alakító színész fejkendőjében, szoknyájában nagy fekete szakállával nem lesz nevetséges. Én ezt gondolnám. És nem is mernék egy ilyen figurát megkockáztatni. Pedig de!
Bojkovszky Zsolt így jön be a színpadra. Első pillanatban talán még nevetünk, de aztán egy másodperc alatt elhisszük, hogy ő a fényképész felesége. Mert nem a külső számít, hanem ahogy játszik, ahogy jelen van, amit mond és amit tesz. Az egész darab stílusához, hangulatához méltó alakítás a szakállas nőé! És akárcsak a többiek, ő sem tesz rá egy lapáttal, ettől magabiztossá és hihetővé válik.
A színészek közül egyébként mindenki a hihetetlenül hihető kategóriába tornázta fel magát a Liliomban. Bálint Betty Muskátnéja olyan szexista elhagyott asszony volt, hogy aligha hihető, fiatal tehetség formálja a szerepet. Bár számára előírás a harsányság, a darab végén megmutatta, milyen fájdalmasan szép, ha szordínóra vált, és emberré változik szerepében.
Bársonyosi Dávidnak a fő és címszerepben nincs könnyű dolga. A többiek sorsa csak az övén keresztül értelmezhető igazán. Ő a kor tükre. Ő az, akivel megesnek a dolgok. Ő az, aki játszik, aki szeret, aki véletlen családot talál – az milyen szép, ahogy a születendő gyermekről kapott hírt fogadja. Dávid azonban sehol nem szeppen meg ettől. Az első pillanatokban felszínes senkiházinak tűnik – ja, pont ezt kell éreznem róla? Majd egyre inkább egy a lét elviselhetetlen súlyától kétségbe eső proletár, rabló, végül a valóságból a végső kétségbeesésbe menekülő férfit mutatja meg nekünk. Nevetünk rajta, majd megkönnyezzük.
Elhisszük, hogy ő Liliom. Talán csak az első részben kellene még inkább könnyeddé válnia. Talán itt kellene még inkább repkednie, hogy még érezhetőbb legyen a változása. Ehhez azt hiszem erősebbé kellene válnia. Magabiztosabbá és kicsit visszafogottabban szemtelené a Muskátnéval történő első szóváltásban. Ám ezek apróságok.
A Lilomba egyszer csak valaki bejön az utcáról. Nem a mai győri utcákról, de a múltszázad elejének pesti utcáiról mindenképpen. Természetes közegében van. Oda teremtetett. Színpadra, utcára, darabba, játékba. Ficsúr bicskanyitogató figurája mellbevágóan eredeti. Nézőként húzódok messzire tőle, nehogy észrevegyen, nehogy én legyek, akit kiszemel. Nehogy velem üljön le kártyázni. Balla Richárd ficsúrja olyan ellenszenves, amilyen csak lehet. Nincs kegyelem. Neki ilyennek kell lennie. Egyszerre játssza el a színházi irodalom összes rosszfiúját. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy már előre látnám, szeretném látni, jó lenne látni stb. III. Richárdként vagy a Twist Oliver Bill Sikes-eként.
- A díszlet egyszerű. Költséghatékony. De kit érdekel, ha nem kerül milliókba, jó és funkcionális? Nem érzem azt, hogy esetleges lenne bármelyik helyszín, nem kell gondolkoznom, ki miért onnan jön, és aztán hova megy. A díszlet egy külön kis szoba, egy tér,egy utca, egy tárgyalóterem. Használja az amatőr színházak ötletességét (ruhaszárító kötél pl.) és két hintaló csodát is, ami inkább egy profi színház sajátossága. Balaskó Attila munkája betöltötte a szerepét, jó hátteret, előteret adott a játékhoz. Ezt Illés Dávid fényesítése toldotta meg a legtöbb helyen jó gondolatokkal.
- Megvan! A zenét is szerettem volna dicsérni. Jó az összeállítás, a beidézett modern kezdő sanzon, aztán a mélabú édes dallamai is. Remek a trió, aki ezt összehozta: Bojkovszky Tamás, Bojkovszky Zsolt, Scheer László
- Az óraszerkezet. Az idő kérdése, amely kimondatlanul, de ott ketyeg az egész darabban. Bepréselni másfél órába. Születni és meghalni. Élni, vagy csak létezni. Bálint Viktória és Hermann Bianka kellékein, jelmezein mindenütt ott vannak a kis fogaskerekek. Ruhán, ékszeren egyaránt. Tik-tak! Ketyegünk. Lehet , időzített bombák vagyunk, de lehet hogy pontosan járó óraszerkezetek, melyek nem az elmúlást, hanem a pontos időt mutatják. És erre,mint a Liliom előadására, érdemes odafigyelni!
