Ne csak járjunk színházba! Próbáljunk meg színházat átélni is! Kár, hogy Győr felé ritkán röpködnek Kerekasztalnyi Szputynikok! Mert aki az igazán jó színházat kedveli látnia kell a Hosszabbik út című előadást!

Közhely. A színház jóval több, mint egy előadás. Tény. Ezt elég kevésszer lehet át is élni. Győrben, a Vaskakas Bábszínház kis-nagytermében ez a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ  előadásán sikerült.  És mi kell ehhez? Négy szék. Négy színész. És semmi más.

Alapvetően reménytelen arról írni, amit a Kerekasztal kiegészülve az azóta állami támogatás híján fájdalmasan megszűnni látszó Szputnyik Hajózási Társasággal létrehoz. Pedig alapvetés a középiskolás korosztály számára, hogy egy ilyen átélő színházat is lássanak. Ezt a színházat alapvetően azzal a céllal hozták létre, hogy nekik szóló, amolyan beavató, átélő, beleszólós előadásokat hozzanak létre. De én a magam kissé őszülő logikájáva, már nem minden esetben tudom úgy átélni, ahogy azt nekik még természetes. Bocsánat, de én ebben a darabban, ebben a feltárulkozásban a színházat láttam.

Jön nekem négy ismeretlen arc. Akik a plakáton is azt hirdetik magukról, hogy középiskolásoknak akarnak színházi nevelést adni , akkor meg biztos, hogy olyan színészek, akik az igazi NAGY SZÍNHÁZBAN nem tudnak szerepelni. (Istenem, hogy milyen tudatlanok is vagyunk! Hay Anna Jess szerepéért például megkapta a POSZT női alakítás díját!) Szóval van itt bent a fejben valami eleve elrendelt előítéletes dolog, hogy ez egy ilyen irodalomóra lesz, talán, ha jól sikerül, akkor kicsit érdekesebben, mintha a tanár úr, tanárnő, beszélne a korszak trendi szerzőjének gondolatvilágáról.

Aztán jön a csodálatosan szép arculcsapás. Te jó ég! Ezek az emberek, azzal, hogy nem csinálnak semmit, a mindent adják nekünk. Nem csak a diákoknak, a felnőtteknek is. Nekem persze megtörik az előadás íve, amikor azt mondják, hogy most ok, snitt, és most beszéljük meg, hogy szerintem mit gondol a szereplő, mit fog mondani, hogyan fogja érezni magát.  Alig várom, hogy hagyjanak ki már ebből, és hadd nézzem őket, ahogy eszközök és kellékek nélkül mesélik tovább a történetet.

Bízom benne a diákok még nyitottabbak. Ők még elfogadják azt, ha egy színházi előadás megszakad és a színészek kikérdezik őket. Előadóból pszichoterapeutává változva. Ez azonban az ő ügyük. Amikor a darabot én láttam, leginkább felnőttek ültek a nézőtéren. Limitált számban, ahogy azt a Kerekasztal is kéri. Hogy legyen lehetőség beszélgetni is.

Ifjúságom filmklubos vitakörei jöttek elő néha a megszakításokban. Amikor olyan eszelősen és vehemensen tudtuk képviselni véleményünket, amikor ki tudtuk találni mit akarta rendező, amikor még magunk is hittünk abban, hogy a saját filmünket mi rendezhetjük. Amikor úgy számoltunk, hogy egy meg egy vélemény az jóval több mint kettő!

A színészek nem csak a képzeletbeli színpadon jók. A nézők hülyeségeivel szemben is toleránsak, jól kezelik őket. Nem minősítenek, nem engedik, hogy elhiggyük van rossz vagy jó vélemény, gondolat. Gondolat van! És ha az létrejön, akkor vagy szépít, vagy tisztít, vagy továbbgerjedve újabb gondolkodásra kényszerít minket.

Beszélgetés, saját magunk megfejtése az elképzelt négy öngyilkosjelölt sorsának feszegetésében.

Csodás élmények. Ám mégis, megint csak, és ismét! A színpad.

Nekem ez az előadás tisztán is megél. Nekem ez az előadás a beszélgetések nélkül is olyan erős mese, olyan erős játék, hogy utána napokig emésztem.

Azt mondja róla a színlap, hogy Magyarország első, kimondottan fiatal felnőttek számára készült színházi nevelési programja. 

Én meg azt mondom, nem árt néha a nem fiatal felnőtteknek is beülni újra az iskolapadba!

 A színészek. Hay Anna meghívott művészként iszonyatosan erős. És agresszív és átváltozó. És pont olyan fontos és szép fogaskereke az előadásnak, mint a társulat állandó tagjai. Jó lenne kiemelni, mint tették ezt a POSZT bírái, de nem lehet. Mert önmagában ő is és a többiek is nagyon jók, ám az a szövedék, amit együtt létrehoznak, az az igazi erőssége ennek a színdarabnak. Fábián Gábor Martinként  nem egy Pierce Brosnan (az ex James Bond játszotta ezt a szerepet a regény hollywood-i filmváltozatában), de már a harmadik mondatánál elhiszem, hogy mégis lehetne akár Pierce is. Hajós Zsuzsa Maureen kétségbeesésében annyira őszinte, hogy aligha lehet lelket tépő belső és külső sírások nélkül kibírni, ha rá figyelünk.  JJ-ként Farkas Attila néhol ellenpontoz, ritkán válik igazi főszereplővé, de hát sem dramaturgiában, sem regényben nem ez a fő feladata.

A négy szerep négy nagyszerű lehetőség is egyben. Ebben az előadásban nincs egyetlen olyan színész sem, aki ezzel a lehetőséggel ne élt volna.

Hála és köszönet a rendezőnek, a profi színházat „csináló” Gigor Attilának, hogy nem engedett vadhajtásokat, nem engedett stilizált játékot, nem engedett az egyszerűségből.  Tisztát, jót alkotott társaival.

 Nagyon jó lenne, ha ezt az előadást, nem csak középiskolásoknak játszanák.  Jó lenne,ha egyszerűen ott lenne valamelyik színház honlapján, hogy kedden, meg szerdán, meg mit tudom én pénteken is játsszák.  És nem feltétlenül így, belebeszélős, belegondolós módon.

Bár igazából visszagondolva, nem középiskolásként sem sérültem attól, hogy előadás közben nem csak érezni, átélni, katartálni volt a dolgom, hanem aktivizálni is kellett magam.  Hogy beleszóljak. A darabba! És azon keresztül egy kicsit saját magamba is!

 Szeretem a kerekasztalnyi repülő szputnyikokat! 

Fábián György írása