Nagy Balázs jó volt. A többiek még inkább. A darab igazán remek. A díszletről és a rendezésről ne is beszéljünk. Leginkább azért, mert nem lehet. Mindegy. Ennek a darabnak még az sem ártott, hogy sem díszlet, sem a jelmezek nem segítették azt, valamilyen legyen.

A rendező Simon Kornél azon kívül, hogy érezhetően semmi különöset nem vitt véghez, egyet azonban tökéletesen megoldott. Engedte a színészeket játszani. Ők aztán tették a dolgukat.  Csoportosan elkövetett rekeszizom elleni garázdaságukra csupán az lehet mentség, hogy időnként a szívünket is megfacsarták, de úgy, hogy a szemünkön jött ki a leve.

Jó, most a Nagy Balázs rajongók a fejüket fogják, hogy ez nem igazság, hogy őt csak négyes osztályzattal jutalmazom. Bezzeg a Járai Máté megint ötöst kap. Meg a Fejszés Attila is (nos valójában ez négyes, vagy egy kis jóindulattal, ötös kétszer alá). Ám Kiss Tünde és Kokas Piroska szín jeles. Ám nincs mit tenni, ez volt látható: a csoportból Nagy Balázs, aki leginkább kilógott. 

Szeretném betudni annak, hogy ilyen volt a szerepe, vagy ő az a típusú színész, aki szereti, ha rendezik. Márpedig a Győri Nemzeti Színházban most ikszedszer  játszott Csoportterápiának csak a plakátokon volt jól látható a rendezője. Arra azonban semmilyen esetben nincs mentség egy olyan színésznél, mint Nagy Balázs, hogy amikor a csapat próbál teljesen elmerülni abban, amit csinál, ha a csoport megkezdi a terápiát, ő kintről énekel, kintről játszik, rutinból nyomja le a poénokat, a mozdulatokat. Tőle a Kisfaludy terem, a színház, a város, az ország többet vár!

Nyilván azon okból, mert tisztában vagyunk vele, mire képes.

Ennyit erről. A terápiás névsor azonban egyáltalán nem teljes. Valaki a végére maradt, mint a diplomaosztón az, akit méltó szünet után lehet csak bejelenteni. Akinek a vizsgamunkája olyan jóra sikeredett, hogy még a tanárok is megsüvegelik. Tehát szünet. Még egy kis szünet.

És most, hölgyeim és uraim, Mózes Anita!

Nem nehéz egy butuska szőkét játszani. Akkor meg főleg nem, ha az egyébként ritka jól megírt és megzenésített darabban, sok, az internetről ismerős szőke nős vicc hangzik el. Ezeket, pedig mint népi ajkakon közkincsé nemesedő szófoszlányokat, mindenki jól ismeri és élteti. Vagyis jókat röhögünk rajtuk. Mózes Anita őszinte szőke nőként ennél azonban sokkal több. Annyira, hogy elfeledteti velem, aki már ismertem a darabot, mi is a szerepe valójában, és totálisan bedőlök neki. Fájlalom a butaságát, simogatnám a szőkeségét, védeném a többiektől. Aztán a darab végén meglepődök, és úgy zokogok a sötétben a saját hónom alá, nehogy észrevegyék. Elvégre ez egy komédia, vagy mi?

Azt hiszem inkább vagy mi.

Lehetőség. Kiss Tündének például arra, hogy megpróbálja önmagát legyőzni, és őszintén kibírhatatlannak mutatkozni. Mondjuk, ez sikerült. A második felvonás elején, vagy az első végén? Már magam sem tudom, de majdnem felálltam, hogy ha a csoportból valaki nem teszi helyre ezt a HP-t, akkor én oldom meg egy-két pofonnal a dolgot. Agyvérzésig tudta fokozni bennem az indulatokat, fejhangon előadott szólóival. Persze a helyemen maradtam, és egyszer csak átláttam a mustársárga blúzán, át az alatta viselt bodyn, megláttam a lelkét.

Akkor kicsit elgondolkoztam: Brrr. Lelkeket fogok látni, miközben tele pofával nevetek?

Azokat! Lelkeket és lelkes színészeket, akik még valami mazsorett fesztivál, vélhetően belső „színházas poén” emlegetése után, mikor mindegyikük hátat fordított a közönségnek úgy nevetett, is fel tudtak újra állni. Nem kell összehúzni a függönyt. Nem volt. De! Miért is kellene? A közönség szereti meglátni az embert a színészben. Szereti, ha közel kerülhet hozzá.

Mint most például Járai Mátéhoz, akit még mindig nem rabolt el a győriektől a főváros, szerencsére! Járai alapvetően már régóta karmester. Amikor belép a színpadra, amikor ott van, beszél, énekel, táncol, akkor irányít, vezényel, meghatároz. Amikor ezt egyedül teszi, akkor is képes vinni a darabot a hátán, amikor pedig olyan jó játszótársai vannak, mint a Terápia résztvevő, egyenesen a csillagokat is lehozza az égről. Kissé már unalmas arról írni, hogy mindent belead. Nincs pihenő kör. Nincs lazítás. Láttam már rossznak Járait, de soha nem láttam száz százaléknál kisebb intenzitással játszani.

A színészeknek nincs más lehetőségük. Nekik valamilyennek lenni kell. Kokas Piroskának például a legnehezebb feladat jutott. Az ő alkatával, az ő alkatával rendelkező szereplő bőrébe bújni. Nem lehet könnyű kövér hazudós nőt játszani egy molett és hazudós nőnek. Kokas Piroska valóban duci és mint minden színész, hazudós. Ha nem lenne az, nem tudna egyik este ez másik este az lenni. Csakhogy az ő hazugsága művészet.  Intenzív, erős, hónaljszagú művészet. Erre a legjobb példa talán a tánc. Ő az, aki a legjobban, a leginkább táncolja, amit a koreográfus, Király Béla a talpa alá tett. A többiek sokszor beérik egy komedi imitációval, ő nem. És ebből látszik, ezerrel küzd a színpadon, mert tudja, a közönségnek mindaddig nem ő a zsánere, amíg az első mondatait el nem mondja, amíg az első tánclépéseit el nem ejti. Utána azonban…

Fejszés Attila ötös kétszer alájával pontos, kedves, kiszámítható. Néha nem is kell más, vagy több. Nem az a jó csapat, ahol mindenki csatár, vagy kapus. Az a jó csapat, ahol minden poszton egyforma jó játékosok teljes erőbedobással küzdenek a győzelemért. Ebben Fejszés mindig megbízható és korrekt játszótárs. Olyan, mint George Clooney volt valaha a Vészhelyzetben. Nem ő volt a főszereplő, de belőle lett később Batman.

A győri színházban a siker általában borítékolható. Nem kell ezt feltétlenül a jó darabválasztásnak betudni, vagy a kitűnő rendezésnek. Mi egy igazán kedves, szeretetre méltó közönség vagyunk, aki szereti a maga sztárjait, karaktereit, és szeret ünnepelni. Ha mást nem, azt hogy mehetünk haza.  

A Csoportterápiának azonban minden kétséget kizáróan jogosan szólt a vastaps. Egyrészt a színdarab kitűnően van megírva, mély és felszínes egyszerre. Ha nem mondják meg, hogy Szente Vajk, Galambos Attila és az zeneszerző Bolba Tamás műve, simán hihetnénk valamelyik Brodway siker magyarításának. Másrészt a csapat tényleg jó. Élvezetes, szórakoztató, elgondolkodtató, szóval minden az emberi lélek színház általi nemesítéséhez hozzájáruló közhely leírható róla.

Tökéletessé azonban úgy vált volna, ha egy rendező viszi színre. Nem így történt, ám a mindig elfogyó jegyek okán Simon Kornél meghívták a Csak semmi pánik rendezőjének is Győrbe.

Megnéztem azt a darabot is, azt hiszem nem jött el. 

(Fábián György)