Boldog Új Évet! Ez már 2015. Nem illik ilyenkor időben utazni, de mit tegyünk, mégis szokás. A színházak is rendszeresen ezzel az átlátszó trükkel élnek. Korábbi sikereket vesznek elő, és megpróbálják újra és újra sikeressé tenni őket. A Jézus Krisztus Szuper Sztárral ez Győrben a Nemzetiben sikerült is. Telt ház. (hosszú időre garantálva!) Lépcsős jegyek tucatjai. Pezsgő, süti, sajtos tekercs. Mi kelhet még?
Forgács Péter nem véletlenül vette elő a Jézus darabot. A bemutató idején, Advent derekán mi más lehetne aktuálisabb, mint az örök történet. Az önfeláldozás mindenekért. Mégis. Fogadni mernék, ha a nézők között tesztet osztanának ki a kérdéssel, miről szól a Jézus Krisztus Szuper Sztár és három lehetséges választ jelölnének meg, nagyon egyenletesen oszlana meg a válaszok száma, bármely három lehetséges magyarázat között. Hogy miért? Mert így és ilyen formában feldolgozva a darab nem más, mint egy szórakoztató, látványos, izgalmas 1970-ből megidézett zene és szöveg. Nyilvánvaló, hogy amikor feltesszük otthon lemezen – ha meg van – akkor is ezt élhetjük át. Elmerülhetünk a dalokban, a sodró zenékben, és a végén azt érezhetjük, szegény Jézus, elárulták.
Elfogadható, hogy ennél többet ne is akarjunk. Mit kell mindig szólnia valamiről a színháznak? Mit kell mindig valami mögöttes tartalmat keresnünk? Miért kell mindig üzeneteket bogoznunk a szálak között: A csodába is, nem mehetünk el úgy a színházba, hogy egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat? Dehogynem. És számos színdarab íródott ezért. Ám a Jézus Krisztus Szupersztár, még akkor is, ha 1970-ben a fiatal alkotók, a szövegíró Tim Rice és a zeneszerző Lloyd Webber azt mondták, szimplán jó sztori a Biblia, pontosabban az evangéliumok, ezért nyúltak hozzá, nem ez a kategória. A Szuper Sztárra a csaknem ötven év alatt rárakódott valami nemes penész, valami egészen egyedülállóan izgalmas és érdekes patina. Hiszen ez! Bár a győri előadásból nem igazán érezzük ki, vagy látjuk meg benne tökéletesen, Júdás evangéliuma kéne, hogy legyen. Júdás, az áruló kérdései, kétkedése kellene, hogy elvezessen minket a felismerésig. (Hogy milyen felismerésig, azt ki-ki magában kell, hogy eldöntse!)
Hogy idáig eljussunk, megadatik az esély. A Dalok mindig ugyanazok, a dallamok is ugyanazok, és amióta a filmet bemutatták, még a díszlet is nagyon hajaz arra, hogy ez a múlt, de a jelen is egyben. Vagyis vannak a tökéletesre formált puzzle darabok. Ezeket kell minden egyes bemutatón új és éppen akkor érvényes, és szellemiségében angyali üdvözletet hordozó előadássá összerendezni. Amennyiben ez nem történik meg, úgy a slágerek megmaradnak színes és értékes gyöngyöknek, melyeket nem fűznek fel a nézők nyakába akasztható és sokáig viselhető élmény fűzérré. A győri előadás ilyen szempontból határeset. Már-már összeáll a kép, már-már tudjuk mit is mond nekünk a rockoperák őse? Aztán a végén mégis csak széttárjuk a karunkat? Hogy is volt? Még szerencse, hogy van két szereposztás, és megint meg kell nézni!
Mi lehet a hiányérzet oka? Talán a tempó. A tempó, melyet a rendező diktál olyan feszes, olyan pörgő, hogy szinte követhetetlen a történet maga. A dalokat halljuk, a kiváló hangok, a színházi zenekarok között is egyedülálló győri színházi társaság tökéletes, karmesterük lelkesítően jó. Minden a helyén, még a hangosítás is. Ám az értelmezésre nem jut idő. A tapssokkal nagyon gyakran szabdalt zenés mesében nincs idő egy kis kiállásra. Nincs idő egy kis értelmezést segítő játékra. Pörög, csörög, forog és villódzik minden. És ebben a kavalkádban néha bizony elveszhetnek az emberi érzelmek. Márpedig színház ezek nélkül, nagyon nehezen értelmezhető. Néha kicsit úgy vagyok vele, mint egy tökéletes autóval. Mondjuk egy felújított 1970-es tűzpiros Jaguar XKE Roadsterrel, amelynek belepréselnek az anyós ülésébe és rögtön rálépnek a gázpedálra. A Szuper Car száguld velem és egyszerűen nem tudom kiélvezni ennek a remek járgánynak az adottságait. Nem tudok elmélázni a kifinomult bőr belsőn, a motor hangjából sem tudom kihallani a beömlő csövek szelepeinek szörcsögően vad tombolását. De még arra sincs időm, hogy néha a visszapillantóba nézzek, hogy megtudjam, mit is hagytunk el éppen. Hogy élvezetes-e e az ilyen száguldás? Már hogy a pendelybe ne! Persze, hogy az! És újra, meg újra beülnék, csak hát azért jó lenne tudni, érezni azt is, miért és hova száguldunk? És a majrévasat is elereszteném már néha.
A Jézus Krisztus Szuper Sztár Győrben ezzel együtt kihagyhatatlan darab. Igazi színházi élményt nyújt a puszta megjelenése. A díszlet. A zenekar. A remek énekes színészek. Az ismét brillírozó tánckar. A kórus összeszokottsága. A fények, a show! És bevallhatóan a történet is, amit magunkban ugyan bogozni kell, de csak rá lehet találni arra, ami nekünk fontos. Nyilván nehezíti a dolgot, hogy Judással a fene akar azonosulni! Mi inkább Jézusnak gondoljuk magunkat. Vagyis tömören és egyszerűen, mindenhatónak. Emberi gyarlóság. Spongyát rá!
A díszlet Bátonyi György munkája. Monumentális, mint maga a Biblia. Izgalmas, mint az evangéliumok. Látványos, mint az elképzelt Szent Föld napjainkban. A díszlet nagyban segítette a szereplőket. Kiváló helyszínek, rejtett zugok. És a forgószínpadon elhelyezett belső forgó aréna pedig olyan csoda, melyre azt hiszem, ilyen méretekben csak is a győri színház képes.
A jelmezektől már kissé visszafogottabban érdemes nyilatkozni. Tordai Hajnal az archaikusnak vélhető, a régebbi korokat megidéző jelmezeknél volt igazán elemében. A civil hátteret, a mát ábrázoló tömeget és a kórust szinte egyen pasztelba és halvány kockásba öltöztette. Ezzel nagyon is összemosva őket. Kivételes stílusa azonban bevillant a Heródes jelenetben. Imádni való a revű jelmez és a kellékek mindent elsöprő giccses rohama.
Heródesnél érdemes elidőzni egy keveset.
Ez a kép az eredeti darabban és ebben is természetesen, kilóg a többi közül. Jobb Heródest Forgács Péter Forgács Péternél aligha találhatott volna a társulatában. Nem is véletlen, hogy olyan tapsot kap ezután az egy számig tartó szerepért minden egyes alkalommal, amelyet sokszor egész darabok fináléja sem tudhat magáénak. A Jézus esztrád kiemelkedő pillanatai ezek, melyet a tánckar tesz teljessé. A koreográfust, Kováts Gergely Csanádot nagy elismerés illeti. Táncosait úgy mozgatja, nem csak ebben a jelenetben, hanem végig a darabon, hogy a fiatal urak és hölgyek jóval többet tesznek hozzá az egészhez, mint amit egyébként színházi beosztásuk kötelezővé tenne számukra. Nem először dicsérem a tánckart. Megérdemlik. A Jézusban azonban itt és most a kart is hasonlóan kell magasztalni. Úgy fest, megtanultak játszani, és a számos zenés darab után rájönnek, maguk is jobban érzik magukat a színpadon, ha játszanak, és nem csak énekelnek. A hangokért külön elismerés a karigazgatónak és a karmestereknek: Balogh Eszternek, Silló Istvánnak és Köteles Gézának.
A karnak, a táncosoknak köszönhető, hogy nem élőképekkel illusztrált dalokat hallunk, hanem színes, szélesvásznú, látványos klippek egyvelegét! Győr TV HIT Parádé ’70.
Az általam látott szereposztásra nem lehet panasz. Angyalként Kiss Tünde, Lázin Beatrix és Réthy Zsazsa kedves, tiszta, élvezetes volt. Klinga Péter – könnyű megismerni lófarkáról, melyről nem hajlandó lemondani – Annásként mutatta meg, milyen lehet, ha valaki akaratából és nem alkatából kifolyóan lesz erős. Szerettem egy-egy pillantását, mellyel rendreutasított. És pillant még akkor is így, ha szinte háttal áll a nézőknek. Nem esik ki a szerepéből. Fontos és kemény pontja a darabnak.
Másik Lehel Jézusként szép, tiszta, fiatalos. Esendő. Olyan tipikus. Sándor Péter Júdása pedig mint tüzes magyar csikó lerúgja még a csillagokat is az égről. Hátborzongató és félelmetes, ugyanakkor érthető és nagyon tapsolható. Fejszés Attiláról azt kéne írnom, kellemes meglepetés. De nem annak okán, hogy jól és tisztán énekel. Hanem azért, mert talán ő volt, aki Forgácson, Klingán, és az angyalok karán kívül, a szerepéhez a dalain túlmutató érzéseket, színészi játék pluszokat rendelt hozzá. Magam leginkább az ő színrelépésével kezdtem el megérteni, miről is szól ez a mese? Pilátusnak ehhez a fellépése, és a szövege is meg van. De Fejszés ezen túl ment. Egy egyszerű öltözködés közben, önmagával tépelődve énekel, s bár megtehetné, nem a közönségnek ad elő, hanem a belső monológját teszi hallhatóvá. Remek.
A csapat többi tagja becsületesen teszi a dolgát. Köszönet érte, hogy a kis szerep nincs, csak kis színész elvet vallva a kettőzésben hol előbbre, hol hátrébb állva a tapsrendben, de becsülettel hozzák a kötelezőt. Mohácsi Attila, Vincze Gábor Péter, akikre mindig lehet számítani. Rutinos rókák. Nagy játékosok. Jó énekesek!
Reméljük, Jézust Győrben sokáig feszítik meg majd a színpadon. A rockopera sikere összeköt nemzedékeket. Fiatalok szeretnék meghallgatni a legendás zenéket, az idősek szeretnék átélni újra a hittanórákat.
Kemény munka, és végeredményét tekintve jó munka volt a nagy falatnak számító darab bemutatása. A miértekre ugyan nem ad választ. Ám lehet, sok esetben a puszta kérdésfelvetés is elég kell, hogy legyen. Minden esetre a stáb nagyon megérdemli, hogy idemásoljam őket és azt mondjam: nélkülük ez nem jött volna létre. De, hogy nem ezen a színvonalon. No, az biztos!
Jézus: Szomor György- Másik Lehel. Júdás: Sándor Péter – Mohácsi Attila. Mária Magdolna: Baranyai Annamária – Mózes Anita. Pilátus: Nagy Balázs – Fejszés Attila. Heródes: Forgács Péter. Kajafás: Rácz István - Szabó Balázs. Annás: Klinga Péter – Hanczár György. Péter: Mohácsi Attila – Vincze Gábor Péter. Simon: Molnár Erik – Klinga Péter. András: Szikra József. Tamás: Jáger András. Máté: Venczel Kovács Zoltán. Jakab: Bodrogi Attila. János: Vincze Gábor Péter – Forró Attila. Fülöp: Fehér Ákos. Bertalan: Fejszés Attila – Szűcs Péter Pál. Tádé: Török Tamás. Idősebb Jakab: Pintér László. 1. Pap: Cselepák Balázs. 2. Pap: Bródy Norbert. 3. Pap: Pörneczi Attila. Angyalok: Kiss Tünde, Lázin beatrix, Réthy Zsuzsa. Súgó: Jakab Anita. Ügyelő: Karácsony Szilveszter. Rendezőasszisztens: Horváth Márta. Rendezte: Forgács Péter.
írta: Fábián György
fotó: web illusztráció
